2014. november 29., szombat

Offline szülők, online gyerekek - kommunikációs és generációs különbségek

Forrás
Azt hiszem elkezdhetem végérvényesen elfelejteni azt a korábbi álláspontomat, hogy nem érdeklődöm a pszichológia iránt. Megint elcsábultam egy Mindennapi életünk pszichológiája előadásra, amit ezúttal Tari Annamária tartott, és a téma a digitalizálódó világ és azok a veszélyek, feszültségek, amik ebből adódhatnak. A cím is figyelemfelkeltő volt, és egyszerűen vázolta mi is a gond: Offline szülők, online gyerekek

Most nem volt teltház, mint a Meseterápiás előadáson, de azért jöttek szép számmal emberek, bár nem értem, miért hoztak sokan gyereket is magukkal - általános és középiskolást is... utánanéztem, és a szervezők írták ki valamikor az oldalukon, hogy lehet hozni gyereket is, hát ezt egy elég elfuserált dolognak tartom, mert ezek az előadások - hiába, hogy a téma biztos őket is érdekli, vagy inkább érinti - nem gyerekek számára készültek, sem az előadás diák, sem a szókincs... még Tari Annamária is mondta, hogy felnőtteknek szól, de hát igyekszik, hogy a gyerekek se unatkozzanak. Nos, nem tudom, én biztos nem vittem volna el még a kamasz gyerekemet se. Akik közel ültek hozzám méla unalommal tespedtek a székbe. Rengeteg idegen szó is tarkította ráadásul az előadást. 
Én persze nem unatkoztam! :) Jó volt az előadás, hallgattam volna még egy darabig.

Az X - Y - Z generációkat már eddig is hallottam és ismertem, de most megtudtam, hogy az X-et megelőzők a Baby Boomerek, a Z utániak, pedig az Alfák - akik most ülnek a babakocsiban, bölcsődében. 
A dolog rögtön az érintőképernyővel kezdődött... merthogy az okostelefonok kezdik ugye uralni, sőt, mit szépítsünk, uralják a mindennapjainkat, és számtalan tevékenységet ezen végzünk, csak persze néha feleslegesen is azon küttyög mindenki. Annamária szerint az érintőképernyő (tehát kvázi az IT fejlődése révén keletkező különféle kütyük és digitális vívmányok) nem rosszak, és hogy a gyerek számára ez tulajdonképpen olyan, mint egy luxus gyerekszoba. Ahol ráadásul üresjárat sincs, nem kell unatkozni, várni, bármikor találhat elfoglaltságot, játékot, barátot beszélgetni stb. 

A virtuális világban bizonyítottan több információt mondunk el magunkról, viszont többet is hazudunk, mint face-to-face. (hova vezet ez!) Volt egy felmérés, mely szerint egy 2000 nőnél végzett felmérés során 30%-uk hazudott valamilyen elfoglaltságot, amikor otthon volt. Az információkról a számok pedig: face-to-face 30-40%-ot mondunk el, a neten ezzel szemben 80%-ot osztunk meg magunkról. Ezzel mondjuk vitatkoznék, mert a közeg nem mindegy, tehát a legjobb barátnőkkel való beszélgetés nem ugyanaz, mint a szomszéddal a problémák rendezése, vagy akár a szülőkkel-nagyszülőkkel valaminek a megszervezése stb. 

Az alfákról, és a digitális fejlődésről, ennek hosszútávú hatásairól még nem sok következtetést lehet levonni előre, de tény, hogy a Z is már beleszületett a fejlett információs technológiába, őket digital nativesnek is nevezik (digitális őslakók). Míg az Y számára még úgy volt megszokva hogy, egyszerűsítve: haza kell menni, és akkor ott lehet számítógépezni, a Z már állandóan magánál hordja a fejlődés vívmányát, az okostelefont. Az X és Baby Boomer lehet, hogy használja ugyan a kütyüket, vagy némelyiket a kütyük közül, de az Y, Z, Alfa számára az online már = életforma és élettér

Forrás
Annamária szerint az internet, vagy a közösségi média nem lehet a jutalmazás, vagy a büntetés eszköze. Ez egy érdekes kérdés, és márpedig igen komoly problémákat okozhat, főleg egy olyan családban, ahol a tini figyelmét állandóan leköti a netezés, játék, chat stb. Persze tanulásra is kell és használja is a hálót, csak valószínűleg inkább a többire ugyebár. Még én is emlékszem, amikor otthon voltak számítógépes játékaim, és alig vártam hogy hazaérjek, és nyomkodhassam. Általában egy óra volt megengedve rá ebéd után és tanulás előtt. :) ... kellenek a keretek - szerintem. Ez pont olyan, mint hogy ne nyomkodja már a gyerek ebéd közben is ugye az okostelefont. Tari Annamária mondta, hogy hát ez nem egy rossz dolog, merthogy ugye a saját kis luxus környezete az, de azért egy normális neveléssel rá kell vezetni a gyereket arra, hogy mikor nem illik, vagy hogy félre kell tudni tenni. Ezt majd valahogy magamban is tudatosítom, bár most nincs itt senki, hogy példát kelljen mutatni neki, azért bevallom, rengetegszer hozzátapadok a laptopomhoz (hiába, hamisítatlan Y-os vagyok, okostelóm sincs! :D), és ebéd közben mondjuk végigolvasok pár blogbejegyzést, görgetem a facebookot, stb. 

Apropó facebook. Volt egy kérdés az előadás eleje felé, hogy ki van fönn... itt ... és itt?... és amott? Fel kellett emelni a kezet. A legnépszerűbbtől haladtunk a kevésbé ismertek felé, és kicsit megmondom őszintén kellemetlenül éreztem magam, mert egy ideig gyakorlatilag le se kellett tennem a kezem - nahát, én mindenhol fenn vagyok? Persze elgondolkodtam, hogy az egy dolog, hogy van accountom, azért pl. a pinterestet és tumblrt elég random módon használom, vagy szinte soha.

A számítógépezés-okostelefonozás, mondjuk megint akkor érintőképernyőnek, sajnos vizsgálatok szerint pont olyan függést tud okozni, mint a szenvedélybetegeknél, tehát gyakorlatilag szenvedélybetegséghez hasonló tünetekkel járhat. Mi is láttunk már a gépéhez ragadt geekeket... de vajon mi, mennyire vagyunk ettől? Én rettentően sokat gépezek... böngészek, keresek, kommunikálok barátokkal, social-kémkedek, képeket halászok, blogolok és blogokat olvasok, vásárolok és ajándékötletet (vagy egyéb ötletet) gyűjtök, teszteket töltök ki és persze játszom is... Tetemes idő, de sokszor borzasztó praktikus, és olykor időmegtakarítás is. Vagy csak mentegetem magam :) A környezetünkhöz mindenesetre hozzánő, és hogy hogy nem, de a világ ebbe az irányba halad tovább.

Forrás


Forrás
És a gyerekek, akik ugye nyakig benne vannak - merthogy állítólag az ikonokkal pl. már egy kétéves is simán letölt valamit, megnéz, előkeres megjegyez egy elérési utat stb. - nekik a fejlődésükre is máshogy hat, és most nem is a tanulásra kell gondolni. A kognitív és a biológiai érettség nagyban eltér. Az IT ugyanis előretolja a kognitív képességeket, ami nem baj, csak az érzelmi feldolgozóképesség ezt nem követi. Vagyis, tulajdonképpen, a gyerek lehet baromi okos a gépen, és megold egy apuka által megoldhatatlannak tűnő problémát, de közben azért ő totál infantilis módon gyerek még. Vicces volt, de nagyon igaz, amikor Annamária a szülőkre mondta, hogy hát ugye nagyon ügyesek, és neteznek, merthogy "láttak már gmail csatolmányt" és "csatoltak már képet emailhez" hát igen... ez remekül jellemzi a különbségeket, mert ez ugye a fiatalság számára olyan rutin, hogy el se kell magyarázni már, az ősöknek viszont néha a netes tudományuk csúcsát jelenti. Ha ebbe belegondolunk, persze hogy nyilvánvaló feszültségeket okozhat a háló, a virtuális világban töltött idő és a fel-és letöltött tartalmak, online közösségek. Az X-re és Baby Boomerekre jellemző tekintélytisztelet már odavan, a gyerekkor lerövidült, és mégis egyfajta infantilizáció van, ettől alakulnak ki a Mama Hotelek - amikor ugye anyuci pici fia még 40 évesen is anyuci vérét szívja, mert az kényelmes...

Azt is mondta az előadó, a képességek eltérése kapcsán (gmail csatolmány vs az internet tizenéves urai) hogy tematizálni kéne a családban az internetet, heti 3-4x kb. Szóba hozni, beszélni róla, hogy ott mi történik, mert különben nem derülnek ki bizonyos problémák, és ebben nagyon igaza van, mert szerintem egyes szülők számára eleve egy nagy köd, hogy mit nyomkod annyira a gyerek a gépen órákon át, és nem beszélnek róla, maximum megszidják érte, hogy már megint nem tanul, hanem azzal foglalkozik. Feljött egy amerikai tini példája is, akit online zaklattak, és később elköltözésük ellenére (az internetről nem költözött el, helló!), újrakezdődött a zaklatás és végül a lány öngyilkos lett. Nem a neten történtekről, vagy annak veszélyeiről kellett volna azzal a kislánnyal is beszélni, ahelyett hogy ügy és költözés lett belőle? Kislányom, ne regisztrálj fel oda újra, mert megtalál a fazon...? Vagy valami hasonló? Nem is értem, hogy gondolták, hogy egy online problémát offline oldanak meg. Ezek a nagy gondok. 

Mesélt Tari Annamária egy történetet, amiről szinte azt gondolta megrendezettnek kellett lennie, pedig csupán a "véletlen" műve volt: három taxi állt egymás után, utasra várva, az egyikben a sofőr facebookozott a telefonján, a másodikban egy az ablakhoz felszerelt mini tv-t nézett az ipse, a harmadikban pedig, égett a belső kislámpa és ... kitaláljuk? Igen, ment a keresztrejtvény-fejtés. Ennél szebben nem lehetett volna egymás mellé rakni a generációkra jellemző "időkitöltést" és annak változásait. Hogy kinek mi volt az élmény, a szórakozás, a tevékenység. És igazából a fb-ozó nem volt egyedül.. mert ő kapcsolódott másokkal közben, a hálón. 

Forrás
Az online és az offline személyiségünk gyakran különbözik, és állítólag az online élénkebb és impulzívabb, valamint egy úgynevezett érzelmi inkontinencia, egy gáttalanság jellemzi. Ez diffundálhat az offline térbe is, pl. jellemzően a Z-knél és alfáknál. Hmm, nekem erről rögtön az jutott eszembe, hogy ezért olyan szemtelen minden kis p*** tizenéves :D Már elnézést. De mintha senki nem tudna viselkedni a különféle offline szituációkban, mert az online megfelelőt alkalmazná rá, csakhogy valamire nem lehet ráhúzni az online lazaságot... 
Mondta Annamária, és ezzel is nagyon egyetértek, mert a bőrömön érzem, hogy már a mikrogenerációk sem szeretik egymást. Ami régen nem volt... most pedig már az Y sem szereti a Z-t, hát igen, lásd a fenti sípszavak hozzászólásom a témához... 10 év is olyan árkot ver már, hogy hihetetlen, és csak bámulunk "azokra", akikkel azért annyira nem is lennénk távol egymástól, hogy hát mik ezek, droidok? És jön a "bezzegelés" huszonévesen, a tizenévesre. Akceleráció ez is? :) ... 

Manapság már tulajdonképpen online gyűjtünk infót mindenkiről, és az a helyzet, hogy ilyenkor címkét is aggatunk valakire az online kép alapján... Csakhogy az online kép nem mindig harmonizál a realitással. Ezt úgy nevezik a szakemberek, hogy primacy error

Forrás
A Z generációnak a "text" forma kezd fontosabbá válni pl. a beszédnél. Ezért van, hogy néha egymás mellett is képesek fb-ozni egymással a tizenévesek.. és aztán elváltak, azzal az érzéssel, hogy jót beszélgettek... Hol vannak a régebbi idők közös tevékenységei ezekhez képest: egy tábortűz, egy sátorverés... ? 
Érdekes, hogy vannak ebben a generációban, akik emiatt a nagy text-uralom és online élettér miatt már offline sok élethelyzettől jobban félnek: akár egy jelentkezés az órán, egy bocsánatkérés... És hogy ezek kezdenek katartikus élménnyé felértékelődni, ha mégis előfordulnak. 

Sok szó esett még a nárcisztikusságról is, mert ugye aki magát mutogatja az interneten (szelfizés - de lehet lelki szelfizés is, pl az állandó információmegosztás magadról) az nárcisztikus, és minél nárcisztikusabb valaki, annál interaktívabb az online felületeken (haha, mindjárt bezárom pár accountomat :D). Csökken az önkontroll, eltérőek a csoportnormák, és az intimitáshatárok, és túlprezentálnak - szerintem mind ismerjük ezt.  
Ez már a saját véleményem: számomra már az is sok, amikor a fb-ra feldobják az öööösszes elkészített kajájukról az okostelóképet, 120 félig homályos fotót másodperces különbségekkel az egyébként halálronda gyerekükről, vagy óránként jelzik merre járnak, ott kivel vannak és mit esznek, ÉS most milyen jó nekik... Vagy akár: MINDIG milyen jó nekik. Kac-kac. Szoktuk ugye mondani, hogy abból látszik, hogy valakinek normális élete van, hogy ez nem látszik a neten :) Nem kell mindig mindent megosztani... elmondani... elsírni... Az online tér nekem leginkább a second life-ról szól - ami az olvasás-blog körül forog, és az ehhez kapcsolódó társaságomról. 


Forrás
Szőrmentén, de szóba került az is, ami nekem vesszőparipám, és ami egyre inkább gondot fog okozni a felnövekvő generációkban: a nevelés. Hogy igenis, kell nevelni a gyereket... Mert a szankció nem írja felül a szeretetet. A korlátok kellenek, attól még tudni fogja a gyerek, hogy szeretve van. És még egy nagyon fontos dolog: nem kell, hogy minden rózsaszín legyen, sőt... nem is szabad: a veszteség is építi a gyereket, nem csak a boldogság. Érdekes belegondolni, hogy teljesen más szabályok működnek, mint mondjuk 20 éve. Akkor még... más volt a világ - jaj lőjetek le a vége felé, mert nem csak öregnek érzem magam ettől a cikktől, de már öregesen is dumálok :D De tény, ami tény, igaza van Tari Annamáriának: hogy most más az megy, hogy boldog, boldogtalan osztja az észt az interneten. Például én, itt a blogban... Köszi, hogy elolvastad! ;) Remélem tetszett, sok érdekes téma merült fel, beszéljük meg! :) 




/A posztot jegyzetek alapján készítettem, így szó szerint elhangzott mondatokat is tartalmazhat Tari Annamária 2014. november 25-ei előadásából./

Tari Annamária könyvei közül (csak hogy sose fogyjon a váró-vágyólistám ;)):


Andiamo posztja a Ki a fontos: Én vagy Én? c. könyvről, és remek eszmecsere a témában: Online vagyok, tehát vagyok.

Édes November

Ez a novemberi zárás, csak a címe az egyik kedves-kedvenc filmemnek álcázza magát ;)
Ebben a hónapban 5 könyvvel bővült a könyvtáram, ami igazán nem sok, és ráadásul remek könyveket zsákmányoltam, íme:

- Lionel Shriver: Big Brother - Bookdeporól kuponnal, igazán olvasnom kéne már mást is Shrivertől, mint a Kevint, de rá kell erre készülni lelkileg.
- Joshua Ferris: To Rise Again at a Decent Hour - a fogas könyv, ahogy emlegetik, szintén Bookdepo, kupon.
- Louise Walters: Levelek a bőröndből - Athenaeumos reci
- Sun-mi Hwang: Rügy - Athenaeumos reci, már írtam is róla, gyönyörű kiadvány, és történet.
- Ruth Ozeki: Az idő partjain - reci, Tea Kiadó





A novemberi mérleg: 5 könyv, ebből 2 olcsóbban vásárolt és 3 reci. 2 angol nyelvű, 3 magyar.

Saját fotók
Egyebek tekintetében a hónap jól alakult, bár az olvasásaimmal kicsit lassabban haladok, haladtam, mint gondoltam. Hat könyvet fejeztem be novemberben, ebből hármat még előbb, októberben kezdtem el. Az őszi terveket nem sikerült beváltani, csak 4 könyvet olvastam el a felkupacolt toronyból, bár van amibe még belekezdtem. Sebaj, újratervezés! :D 
Amiket még idén szeretnék elolvasni:
- Louise Walters: Levelek a bőröndből
- Ruth Ozeki: Az idő partjain
- Lakatos Levente: Aktus
- Audrey Niffenegger: Her Fearful Symmetry (vcs)
- Alice Hoffman: Property Of (vcs)
- Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns
- Jeff Vandermeer: Fantomfény (a kis mostoha, akit egész ősszel félredobtam :D)
- Limpár Ildikó: Emlékek tava - frissen megjelent mesekönyv :) 

Talán ez még abszolválható decemberben, főleg, hogy jön az ünnepi időszak a sok-sok fotelben olvasással a karácsonyi fények közt. :) 

Mások novemberi bűnözései: Amadea, Theodora, Tekla, Nikkincs, Katacita, BookwormGirl, Horsegirl, Nita.

2014. november 27., csütörtök

Könyvszeretők sirámai

Theodorától kaptam egy kitölteni való kérdőívet, ami a könyvszerető emberkék különféle világrengető problémáiról szól. Mert az a jó, ha nincs igazi probléma épp, és a legnagyobbá az válik, hogy mit válasszunk ki a végeláthatatlan és egyre növekvő várólistánkról. 


1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy a fenébe döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb?

Nagyon nehéz, mert mindig tolakszik valami, de közben tolakszik három másik is, vagy épp egy kölcsönkönyvet kellene előbbre venni, hogy visszaadhassam a tulajdonosának. Változó, hogy mi alapján döntök, gyakran csak spontán, de néha azért figyelem, hogy például mit tettem a várólistacsökkentésbe, illetve vannak amikre esetleg újra felhívja valami a figyelmem, és hirtelen prioritást kapnak. A megfilmesítések jó motiválók, mert én a könyvet a film előtt olvasó típus vagyok. 


Még az összképhez hozzátartozik, hogy nagyon hosszú könyv után szeretek valami rövidebbet fogni, illetve komorabb után néha pont hogy nem vidámra, hanem újabb komor-komoly könyvre vágyom. 

2. Már elolvastad több mint a felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Hmm. Sajnos sokszor elkövettem azt a hibát, hogy folytattam, de igyekszem leszokni erről, mert eddig mindig rossz vége volt. Viszonylag ritkán hagyok félbe könyvet, évi egy-kettő jellemző. 

3. Közeledik az év vége és igencsak távol vagy az olvasási kihívásod teljesítésétől. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?

Megpróbálok, de csak ha reálisan behozható az esetleges hátrányom, és ha tényleg van kedvem csinálni. Hogyan? Hát gyorsan elkezdem olvasni az egyik kihívásos könyvet :) 

4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, a borítói.nem.egyeznek!!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?

Bosszant ugyan, de általában túllépek rajta. A polcon úgyis a gerincük látszik, és amúgy is, két hét alatt megszokik bármit az ember. :D Angol könyveim közt van egy rakás ami különféle kiadós, szóval eleve vannak szerző-sorozataim, amik nem egyformák. Volt már olyan is, amiből large printet kaptam, és aztán a következő kötet meg egy mass market paperback lett, hát őket meg se kíséreltem egymás mellé tenni. 

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet?

Az egész világgal, természetesen! :D 

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mit kezdesz magaddal?

Zsepit elő! Nem jövök annyira zavarba ilyesmitől. Ember vagyok, vannak olyan érzések, amik néha túlfolynak a szemeimen is. :) 

7. A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?!

Bőgni ezen? Ugyan... Előfordult már, hogy újraolvastam az előző részt, vagy akár részeket, de volt olyan is, hogy nem, és mégis felderengett az új rész olvasása közben. Amióta a blogot vezetem, a saját bejegyzésemet is olvastam már vissza felfrissítésképpen. 

8. Nem akarod senkinek, ismétlem, senkinek kölcsönadni a könyveidet! Hogyan utasítod vissza udvariasan az embereket, mikor kölcsönkérnek tőled egyet?

Azt hazudom másnál van, aztán majd elfelejti ;) Ez csúnya, de hatásos. 


Egyébként természetesen a hozzám közelállóknak mindig szívesen kölcsönzök. ;) 

9. Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?

Csinálok valami mást. Pl. kitöltök egy ilyen kérdőívet! :D Vagy fogok egy hatodik könyvet, ami visszalendít az olvasásba. 

10. Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni?

Amiért tényleg haldoklom, azt biztosan megveszem előbb-utóbb. Viszont érdemes néha kivárni, mert lehet hogy elmúlik az a haldoklás, és kiderül, hogy csak átmeneti volt. ;)

11. Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon, mire elolvasod őket?

1 hónap és 5 év közti időtartam :D Ez vicces, de így van. 

A képek forrása: www.weheartit.com
Akinek van kedve, nyugodtan töltögesse a blogján a kérdőívet. :)

2014. november 25., kedd

Rügy: A rút kiskacsa, másként

Sun-mi Hwang: Rügy - A tyúk, aki repülésről álmodott


... vagy inkább a tyúk, aki kiscsibét akart kikölteni. :) A repülés is benne van persze ebben a rendhagyó mesében, rendhagyó drámában, mégis az anyaság és az anyai önfeláldozás van a középpontban. Mesének nevezem, de nem azért, mert képek vannak benne, hanem mert olyan ártatlan módon mondja el a történetet, olyan szemlélődve meséli, olyan mesejelleggel tálalja ezt a voltaképpen fájdalmas, de minden fájdalmával együtt  mégis szép tyúksorsot

A főszereplőnk egy tyúk, akit a tojásaiért tartanak. A tyúkocska Rügynek nevezi magát; csodásnak tartja az éledező természetet, a rügyből nyíló virágokat. Naphosszat nézelődik ki a rácsok közül az akácfára és kifelé vágyik a ketrecből, szabadságra, később repülésre is, de legjobban: hogy kiköltsön egy tojást... 
Álma valóra válni látszik, de a tojás nem a sajátja. Mégis kikölti, szereti, gondozza, félti-óvja, mindentől megvédelmezi, mindenét feláldozza a fiókáért. Mindegy kié, ő költötte ki...

Olvastam másoknál, hogy butának tartották ezt a tyúkot, de szerintem semmivel sem kellett okosabbnak lennie ahhoz, hogy így tudjon szeretni, mert itt ez volt a lényeg. Végigzongorázták az anya-gyermek kapcsolatok rengeteg apró lépcsőfokát, kis fájdalmait, nagy öleléseit, könnyes sajgásait, úgy, hogy mégis végig egy tyúk és "csibéje" maradtak a hősök. Allegorikus, szimbolikus, de szerencsére sehol sem magyaráz belénk semmit, nem vezeti didaktikusan a cselekményt, nem dörgöli az orrunk alá.

Szinte hozzátapadt a kezemhez, úgy olvastam el két nagy falatban ezt a szépséges koreai mesét. Szépséges, mert maga a kiadás is egy csoda, az illusztrációk Földi Andrea munkái, és szerintem legyen akárhány féle verzió a világban belőle, ez a legötletesebb, legkifejezőbb változat lehet. Embert látunk a képeken, tyúkot olvasunk... A kedvenc képem az, ami a borítón is szerepel, persze lehet hogy a vonzódás oka, hogy olyan, mint az anatómia könyveim némelyike. :)


Értékelés: 10/10 Nagyon el van találva, száraz hangvétele ellenére az ember elevenébe talál, és nem mellesleg egy olyan gyönyörű és igényes kiadás, hogy öröm csak kézbe venni is.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

Saját fotó

2014. november 24., hétfő

Beszéljünk a spoilerekről!

Manóka most tudja meg, hogy az ötöslottó főnyereménye... 
A Témázunk soron következő boncolgatnivalóját a SPOILEREK képezik: Ezt aztán elspoilerezted - tanmesék a lelőtt poénokról. 

Amikor először kezdtem forogni netes körökben, és láttam a spoiler jelzést, leginkább különféle Harry Potter fórumokon, nem tudtam hogy mi az. Persze hamar körvonalazódott a jelentése, de amikor mondtam Apukámnak, azt hitte az autó spoilerről beszélek. Szóval a spoiler szónak volt némi köztudatba kúszási latenciája szerintem. De a szótól függetlenül, már elég koránról vannak spoiler-emlékeim, amiket mindjárt ki is fejtek, de előtte még elmondom, én nem szeretem a spoilereket, nem szeretek megtudni valamit előre. Zavar, és megjegyzem - pont mert nem kéne megjegyezni. Sokszor semmi infót nem olvasok el egy-egy olvasmányomról előre, hogy teljesen tiszta legyen a terep, és én fedezhessem fel magamnak minden részletét - volt már amit fülszövegolvasás nélkül vettem meg és olvastam el; megérzésből esett rá a választás.

Gyakran elég annyit is tudni hogy csavar lesz, és az ember máris elkezdi várni a csavart, és fejtegetni gondolatban, hogy mi is lesz az. Idén a Gentleman and Players című könyvvel jártam így, hogy agyongondolkodtam, és kitaláltam... Gyakran nem olvasok el blogbejegyzéseket sem az adott könyvről, de ha mégis, akkor örülök a spoiler feliratok közé tett részeknek, tehát a jelzésnek, mert átugorhatom azt, ami esetleg ronthat az élményen. A saját posztjaimban is jelölni szoktam a spoilerveszélyt, sőt néha egyenesen kifehérítem a szövegrészt, és csak kijelöléssel látható - ez azért jó, mert a szemünk néha bitang gyorsan rátalál pont arra a félmondatra, amit nem kéne meglátni... Ilyen célból régebben sokszor letakartam valami nagyobbal az adott oldalt amit olvastam, főleg ha nagy esély volt, hogy ott valami kiderüljön, hogy nehogy véletlenül odatévedjen a szemem. 

Ennek megfelelően nem vagyok hátra (vagyis előre?) lapozó a könyvekben, nem szeretem megtudni, hogy mi a fejezet végmondata, vagy akár az egész könyv zárómondata. 

És akkor jöjjenek a sztorik, avagy életem nagy könyv-spoilerei... Nyugi, ahol spoiler lesz, ott jelölöm majd :D

A legdurvább ilyen, amit szándékosan követtek el: kiskamaszkorom egyik nyarán a Sztrogof Mihályt olvastam, és Apukám jókedvében megmondta az egyik kulcseseményt, egy rákérdezéssel... aztán az egészet még megfejelte egy újabb spoilerrel... Köszi Apa! :D Az eset így történt: Sztrogof Mihály SPOILER, aki nem akarja látni, ne jelölje ki a szöveget (kifehérített szövegrész): Apa: - Megvakult már Sztrogof Mihály? Én: - ??? :O, Apa: - Nyugi ,igazából nem is vakul meg, a végén kiderül. Én: :O :O ...???  Anyukám meg közben jól letolta Apukámat :D 

A spoilerekre korábban is mérges voltam, főleg a kedvenc sorozatomat érintőekre, és másokat is tűzzel-vassal védtem ellenük, például azokat, akik nem olvashatták még a megjelenéskor az új HP-részeket, hanem várniuk kellett a magyar fordításra. A legemlékezetesebb ilyen eset az volt, amikor totálisan felháborodtam a Best magazin egyik cikke miatt, ahol leírták, hogy melyik szereplő hal meg az ötödik kötetben... A sort hibajavítóval kifehérítettem, nehogy Anyukámnak lelőjék a "poént", de ez nem volt elég, hanem még egy felháborodott hangvételű levelet is írtam a magazin szerkesztőségének, hogy mégis hogy képzelik, hogy elárultak egy ilyen horderejű információt az újságban?! Noos... remélem a levelem nem díszeleg köznevetség tárgyaként az irodájuk falán. :D :D 
Poénlelövő képregény


Krimikedvelőként kulcsfontosságú, hogy az ember ne fusson bele épp a gyilkos nevébe valahol, ezzel kapcsolatban két rossznak mondható élményem is van. Az egyik annyira nem érintett mélyen, merthogy már olvastam a Tíz kicsi négert, amikor belefutottam a 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak című "műremekbe", ami négy képregénykockában spoilerez el híres regényeket... bahh... Így például a kultikus Christie krimit is, ami egy gyalázatos bűn egy igazi olvasó szemében (félre is dobtam a könyvet). Nem ajánlom senki egészséges lelkű könyvszeretőnek. 
A másik szintúgy Agatha Christie-élmény. Gimis koromban a könyvtárból faltam a krimikirálynő műveit, és a rongyos példányokba néha bele-bele lapoztam. Végzetes hiba volt, hogy a Mrs. McGinty meghalt című kötetet is felütöttem valahol, és én esküszöm nem akartam beleolvasni, csak a szemem "fényképezte le" azt a pár mondatot, de abban a pár mondatban épp megmondja Poirot, hogy ki a gyilkos... és annak a szerencsétlen gyilkosnak a neve úgy beleégett tizenikszéve a retinámba, hogy most is tudom... (de a biztonság kedvéért egyszer lecsekkoltattam valakivel, aki épp frissen olvasta a regényt, és igen, tényleg beletrafáltam, nincs utána két mondattal valami az előzőt meghamisító állítás... :D ) Mrs. McGintyvel akkor könnyes búcsút vettünk, ő ment vissza a könyvtárba, a név pedig azóta is bele van ragadva az szürkeállományomba... sose fogom elolvasni ezt a Christie-t :D ... 

Érdekes kérdés, amit elkezdtünk kicsit fejtegetni a többi bloggerrel már, hogy vajon mi van akkor, ha a spoilereket az újraolvasások tükrében tesszük mérlegre. Vagyis, mennyire tud újat nyújtani egy könyv újraolvasása, amikor tulajdonképpen már tudjuk mi történik benne, ismert az összes csattanó? 
Nekem erről az a véleményem, hogy először is: a memóriánk véges, és sokat felejtünk (kivéve Mrs. McGinty gyilkosát arrrgh). Rengeteg minden ér az újdonság erejével, például amikor a Harry Pottereket olvasom újra. Rendszerint a vicces apróságok esnek ki, ha a történet váza meg is van nagyjából, és ez jó, mert újra szórakoztat. Másodszor pedig: ha egy könyv érdemes az újraolvasásra, akkor az olyan jó, hogy nem attól lesz jó újraolvasni, hogy na, most kiderül ez meg az, hanem azért jó belemerülni, mert szeretjük a világát, szereplőit, stílusát, atmoszféráját. Nem a "poént" szerettük benne, nem számít, hogy jön ki a vége, bár meg kell hogy mondjam, én képes voltam újra megsiratni szereplőket a HP-ben, hiába tudtam, hogy mi lesz, sőt könnyesre nevettem magam a Fever egyes jelenetein, újraolvasáskor is.
Jópár könyvet olvastam már újra jó párszor, és nem zárkózom el az újabb újraolvasásoktól, mert imádom ezeket a könyveket. A Fever, a HP-k, A padlásszoba kis hercegnője és Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája is többször forgott már a kezemben, nagyon kevés esetben bántam meg egy-egy újra-élményt. :)

Egy rakás könyvnél egyszerűen elfelejtjük a végét is, a csavart is, sőt, még a főszereplőket, vagy az alapszituációt is, de ők általában egyszerolvasós példányok, és szóba se kerül az újrázás.


A témához bátran lehet csatlakozni poszttal! :) 

A Témázunk spoileres témájában a többiek posztjai:
Ilweran, tigi, Reea, Zenka.

Utóvéd (később csatlakozók): Bea, Katacita

(A képek illusztrációk, forrás. )

2014. november 20., csütörtök

Donato Carrisi: Démoni suttogás

Ez a könyv hívogatott magához már egy jó ideje, mindenével: a címével, a borítójával, azzal, hogy első könyves ismeretlen olasz szerző, mégis nagy sikere volt, és azzal is, hogy egy sorozatgyilkosos kemény krimi hírében áll. 

A könyvben, ahogy az a fülszövegből és a címlapról is kiderül, kislányokat rabolnak el, majd csonkítanak és gyilkolnak meg. A nyomozócsoportot, aki az ügyet igyekszik felgöngyölíteni névleg Roche kapitány vezeti, azonban több szerephez jut Boris, Stern, Sara Rosa és Goran Gavila kriminológus. A jól bejáratott csapathoz később csatlakozik Mila Vasquez ügynök is, aki eltűnt személyek, és főként gyerekek megtalálására specializálódott. Merthogy hamarosan kiderül, hogy van egy hatodik eltűnt kislány is, aki azonban talán még életben van... A vélt tettes és az első holttest hamarosan előkerülnek, ám valami nem stimmel... nincsenek meg az összefüggések, a többi lány és az indíték... A nyomozás egy spirálba torkollik, ami egyre csak húzza őket lefelé, és borzalmasabbnál borzalmasabb egyéb bűntettek helyszínén ráakadnak szép lassan a többi kislányra is... Az ügyet azonban még korántsem oldották meg.

Nem semmi, amit Carrisi összerakott ebben a krimiben. Profilozás, sorozatgyilkosok, aberrációk, borzalmas gonosztettek, és egy érdekes gondolat: a sugalmazás, és annak büntethetősége. 
Mila Vasquez szimpatikus volt nekem kezdettől, minden lelki sebével, pszichés instabilitásával együtt, és drukkoltam neki, hogy beilleszkedjen és sikerre vigye a nyomozást. 

Az egész könyv olvasmányos és izgalmas volt, szinte minden oldalon történt valami, de azért nem folyvást véres hullákba kellett botlani. Gondolkodásra késztetett és akárhogy találgattam, mindig csavart még egyet rajta, és kifordította ez egész undorító emberi torszüleményeket oda a papírra, egymás után, és annyit, hogy nem hittem, hogy ennyi minden belefér ebbe a történetbe... Néhol elképedtem, néhol csak megráztam képzeletben az ujjam a szerző felé: "hahh, te kis ravasz, hát én eddig azt hittem... és persze mégsem!" 
Egy kicsit olyan volt a cselekmény és az írásmód, mintha egy végtelenített CSI + Dr. Csont részt néztem volna, amiben összeakasztottak 4-5 bűntettet is, hogy a végére azért nagyjából szétgombolyítsák a szálakat. 
A vége is tetszett, lezárt is, nem is, egy új kezdet lehetősége, és ahogy néztem Carrisinek van két újabb regénye, amiben azt hiszem újra feltűnik Mila Vasquez: The Lost Girls of Rome és a The Vanished Ones.


És a tetejébe még sármos is a pacák, nézzétek: 


Sok érdekes infót megtudtam például a sorozatgyilkosok típusairól, a sugalmazásról, és arról is, hogy miért kell elnevezni valahogy a nyomozóknak az elkövetőt. Nem szabad szörnyetegnek, szörnynek aposztrofálni, mert elveszíti emberi jellegét, holott egy nagyon is hétköznapi emberről derül ki többnyire, hogy ő volt az, és mindenki megrökönyödik. Ezért kell egy név, ami mögé szép lassan kerül egy profil, egy típus, egy elkövető (szerencsés esetben). A könyvben Albert lett a képzelt személy, akit elkezdtek üldözni. 

Érdekes volt, ahogy indult a regény, egy börtönigazgató és egy főügyész levelezésével, amit egy jó ideig nem is lehet hová tenni - persze a puzzle darabkának megvan a méltó helye a vége felé -, és amit megmondom őszintén egy kicsit a történet gyengeségének éreztem. Nincs igazából spoiler, de aki semmit nem akar ebből megtudni, az ugorjon az értékelésre! 
Szóval a mániákusan maga után tisztogató rab és a DNS-minta kérdése. Most komolyan? Emberi jogok meg nem sikerül mintát szerezni? Hááát, már ne is haragudjon a világ, de ki a halált érdekelnek a jogai (tudom sokféle emberjogi aktivistát biztos, hát engem nem), és az hogy nem vehetnek erőszakkal tőle DNS-t? Vesznek, aztán azt mondják hogy találták, ennyi. :D Nem? Ezen a pontján kicsit fennakadtam a sztorinak, mert szerintem ha annyira kellett volna az a minta, akkor megszerezhető, akár erőszakkal, akár csellel, mert annyit nem tud takarítani egy cellában, vagy akkor már a rongy meg a ruhája is tele van potenciális mintával... Egy picit erőltetettnek éreztem tudományos szempontból, hogy nem volt minta hónapokig, aztán a kézfogás révén lett... 

Ja, még egy kritikai pont: 15, fejezet: az ember az egyetlen olyan lény, aki képes sírni vagy nevetni...? Biztos? És az elefántokkal mi van? :D

Értékelés: 10/9,5 Akciódús, izgalmas, de agyalós krimi is, ami a legjobbaknak megfelelően: kitalálhatatlan! :) Szerettem olvasni, 

2014. november 18., kedd

Tuck Everlasting


Natalie Babbitt: Tuck Everlasting


1975-ben jelent meg először ez az ifjúsági regény, és bár nálunk kevéssé ismert, külföldön szinte "klasszikus". Tavaly az Európa adta ki magyarul is, Örök kaland címen. Hogy miért Örök kaland? Mert a témája a halhatatlanság. De nem kell semmi nagyívűre gondolni, ez a kisregény az marad, ami, egy varázsos ifjúsági regény, egy forrással, rejtélyes erdővel, egy családdal, akik örökké élhetnek, egy kapzsi rosszakaróval, némi bonyodalommal, és egy végkifejlettel, ami tulajdonképpen meglepő... 

Jesse és és Winnie egy kifejezetten aranyos páros a világirodalomban. Kár, hogy nem ismertebbek. 
Aki egy kicsit misztikus, ártatlan, nem szerelmes, elgondolkodtató, de nem súlyos mesét szeretne olvasni, ne hagyja ki.

A könyvből 2003-ban (és korábban 1981-ben is) film is készült, amiben a Szívek szállodájából ismert Rory Gilmore, vagyis Alexis Bledel alakítja Winnie-t. 


Értékelés: 10/7 Könnyű, egy délutános meseregény az öröklétről, és arról, kell-e ez nekünk. Nem lesz nagyon maradandó, de nem bánom, hogy elolvastam. Lehet, hogy a filmet is meglesem majd. 

Forrás


2014. november 15., szombat

75 és más számok

Tegnap teljesítettem az év elején kijelölt 75 könyv elolvasását a Goodreads Reading Challenge-en, éljen, éljen! :) Ez persze nem azt jelenti, hogy ennyi volt idénre az olvasás, nem pihentetem a lapozó és könyvemelgető izmaimat, még biztosan belefér egy pár könyv ebbe a szűk másfél hónapba év végéig.

Kattintásra megnőnek.


Például a várólistacsökkentésbe tartozók közül... Az idei várólista csökkentésnél nem csúszkáltam, szinte végig tartottam az egy hónap egy könyv szintet, bár néhol inkább előreszaladva. Most ennek megfelelően még két könyv van hátra a teljesítéshez. Audrey Niffenegger temetős könyvére azt mondtátok többen, hogy őszi hangulatú, úgyhogy a napokban ezt fogom elkezdeni, a másik delikvens még nem biztos, kicsit dévánkozom a Stiefvater-sorozat befejező kötete (Forever) és A csodálatos Waverley-kert között. :) Még jó, hogy volt alternatív listám. Ezen a linken megnézhetitek a listákat, és hogy mit teljesítettem belőle már. 

Ha a Reading Challenge befejezése jelentené a végét az idei olvasásaimnak, azt mondhatom elég jó évet zártam, megismerkedtem pár különleges könyvvel és néhány idegtépően rosszal is! :) Egy csomó Szabó Magdát és Rejtőt is olvastam. Amiket kiemelnék a többi közül: The Book Thief, Rosie Project, Ajvé, Levelek Skye szigetéről, The Help. Lehet, hogy ők maradnak az év végi összegzős poszt top 5-je is? :) 

Az angolul olvasott könyvek száma idén eddig sajnos csak 28, ha jól számoltam, megint elkanyarogtam, de legalább magyar szerzős volt azért nagyrészt, amit még magyarul olvastam. 

Egy kis update még, hogy miket olvasok most:
- Donato Carrisi: Démoni suttogás  - izgalmas thriller, már nincs sok hátra.
- Jeff VanderMeer: Fantomfény - hát őt jól félreraktam, de még idén befejezem, ez biztos.
- Audrey Niffenegger: Her Fearful Symmetry - most fogom kezdeni. 

És viszket a tenyerem, hogy még valami negyedikbe is belekezdjek ;) 

Ti hogy álltok így év vége felé a kitűzött célokkal (ha voltak)? :) 

Forrás

2014. november 11., kedd

Holtodiglan - holtomiglan... - a könyv ami kicsinált

Minden kedves jóakaróm szadista módon szereti, ha rossz könyvet olvasok el, mert akkor aztán kifüstölgöm a dühömet egy posztban, ahol rendre nem győzöm ragozni a kiakadásomat. Nagy szerencse, hogy én meg mazochista üzemmódba kapcsolva ilyenkor tényleg végigolvasom a könyvet - le kell erről szoknom -, na, de legalább teljes joggal elküldhetem a búsba az egészet, minden sorát, minden francos betűjét... 

A Holtodiglan, az évtized pszichothrillere, a felülmúlhatatlan mozisiker, az elalélások tárgya kedveseim, egy nagy gőzölgő szar, ezüsttálcán. 

FELPAPRIKÁZOTT POSZT ÉS SPOILEREK, én szóltam! 

 Amy és Nick házasságába csöppenünk bele, akkor, amikor Amy eltűnik az 5. házassági évfordulójuk reggelén... Minden körülmény Nickre tereli a gyanút... A sztorit pedig kettejük váltakozó nézőpontjából ismerhetjük meg, a múltbéli Amy-féle naplójegyzetek és Nick jelenbeli elbeszélése halad egymás felé, hogy aztán végül beletorkolljanak egy kib***ottul ANTIKLIMAKTIKUS, szánalmasan együgyű és falhozcsapkodós végbe. 
De ha ez nem lenne elég, a könyv eleje és közepe is egy büntetés, nem csak a vége szar. :D Az egész rémesen hosszú, túlírt és dögunalmas. A 16-25% közti részen kapartam a falat, hogy könyörgöm, történjen már valami, de tényleg, valami! Másszon arrébb egy pók a falon, vagy dőljön el egy életét megunt cserepes virág. Nem hogy nem fostam be, nem is borzongtam sehol. Átverés? Csavar? Fordulat?! :D Az első oldalaktól éreztem hogy mi a stájsz, bár tény, hogy felállítottam pár elméletet, de amikor állítólag a felénél megváltozik minden, hát húztam a számat, hogy oké, hát ezt sejthettük eddig is, what next? Persze a what nextre várhattam megint, és a kurva pók se mászott arrébb a falon, csak rágtam és rágtam a többi oldalt egész a Desis részig, na ott izgultam kicsit, és végre-végre, jött valami új: a pszichopatánál is patább pszicho :D Vagy szociopata, kinek mi. Térjünk ki kicsit a karakterekre, és khm, üssünk meg némileg szalonképesebb hangot:

Az elejétől kezdve próbáltam hidegen és távolról szemlélődni, talán ezért is sikerült sok mindent felismerni, meglátni. De hozzájárult az is, hogy a karakterek milyen hidegek maguk is. Tűpontosak, fekete-fehérek, egyszerűsítetten tankönyviek (dee, de igen!), és mindeközben még szörnyen érdektelenek is. És itt nagy baj van, mert senkinek a semmijével nem tudtam azonosulni, egy fél szálnyi nézőponttal sem - max az Alzheimeres papával. :D Nem tudott érdekelni a sorsuk, nem keltett bennem senki semmilyen együttérzést, nem volt meg a dilemma, hogy hova álljak. Nincs dilemma. Várom persze, hogy mi történjen, és bár azzal nem értek egyet, hogy a könyv olvastatja magát (ld .fenn, hogy milyen dögunalomnak éreztem), azt aláírom, hogy ha egyszer elkezded, csak tudni akarod majd, hogy na, mégis hogy keveredünk ki ebből. 
Nick nem volt szimpi, de Amy sem volt szimpi. Nem, még az elején sem. Idegesítő, társadalmilag életképtelen faszfej és manipulatív hülye picsa érzelemmentes házassága. Hogy lehetnek ezek ketten házasok? Totálisan SEMMI nincs köztük. (ahogy Ilwerannál beszéltük, nincs kapcsolódási pont) És igen, tudom hány ilyen hideg, és semmilyen házasság van, de ez valami elkeserítő, hogy még elhitetni se tudta velem a szerző, hogy de, ez igenis valami hasonló egy "normális" kapcsolathoz, vagy hogy valaha az volt. Közben pedig úgy ír, hogy érzem, hogy azt várja, térden csússzak nagysága előtt, és képedjek el itt, és essen le az állam ott, és nekem csak... pislognom kell egyet-egyet, hogy seriously? Hatásvadász. Az írásmód pedig Amy checklistjeire emlékeztetett. pszichopata 1 pipa, pszichopata 2 pipa, fordulat 1 pipa...



Mitől vagyunk (vagytok!) úgy elalélva vajon mégis? Rátapint valami pontra ez a könyv? Ez a házasság? Ez a kapcsolat? Ez az átveréssorozat, manipuláció és hopp, egy happy ending, amibe bele lehet süppedni, mint egy kádnyi forró szarba, dagonyázni? És nincs büdös? Vagy már megszoktuk? Nagy baj van az emberekkel és az emberi kapcsolatokkal is, ha ilyenekbe bele tudunk nyugodni, és csak remélni merem, hogy a könyv vége senkit nem nyugtatott meg, hogy na, lám, mégis minden oké  
Nick is szánalmas, Amy is szánalmas, és mindketten betegek. De egyikőjük szülei se normálisak, az is biztos. Lehet itt beszélni hozott sérelmekről, és egyéb pszichológiai fejtegetéseket végezni, a lényeg számomra akkor sem változik: az ilyenek egyszerűen reménytelenek. És még akkor van szerencséje mindenkinek, ha ők belesüppednek a fent nevezett illatozó kádjukba és otthon dagonyáznak, és másokat nem rántanak be... 
Egy kicsit a vége felé átálltam Nick oldalára, és próbáltam drukkolni neki, de totál reménytelen, önsajnáló kis kényelmes és tenyérbemászó fasz maradt. Ahelyett, hogy megölte volna Amyt, megölte volna mindkettejüket, elmenekült volna, csinált volna könyörgöm VALAMIT, ő tovább él - létezik - a szenny felesége mellett? Szánja Amyt? Hát hű. Amikor olyasmiről beszél a végén, hogy ki kell iktatnia Amyt, megint fellobbant bennem a remény szikrája, mert eszembe jutott, hogy úgy hallgattathatná el igazán, ha valahogy megbénítja. Bye-bye szemét dög amazing Amy! De nem! :D Ír egy memoárt, hát beszarsz! Mekkora fegyver! :D Szarra se való, mint a végén ki is derül. 
El kell ismerni, hogy Amy nagyon sok mindent jól kigondolt, és biztosítékai is voltak... mégis... egyfelől kiszámítható volt - mármint helló, ki az aki nem gondolt rögtön pisilopásra, amikor kiderült, hogy Noelle terhes? -, másrészt helyenként nagyon buta: Jeffék, Desi...

SPOILEREK VÉGE. 

A filmet nem tudom, hogy meg akarom-e még nézni... azért olvastam el, mert szeretek a film előtt megismerkedni a regénnyel, általában nagyobbat üt, mint az adaptáció, de arra nem számítottam, hogy ilyenformán jön a KO. Láttam trailert, a casting remek, Ben Affleck pont az a mamlasz arc, aki ehhez kellett. Nézzem, ne nézzem? :)


Hogy legyen valami pozitívum, a könyvben rengeteg ritkán használt szó van, pont olyanok, amiket nemrég keresgéltem egy vocabulary test kapcsán, és most, hogy újra előjöttek, talán rögzülnek is:
- soliloquy - monológ, magánbeszéd
- uxurious - papucsférj
- ventriloquist - hasbeszélő
- lackadaisical - affektáltan érzelgős, nyafkán ábrándos, mélázó (=Nick :D :D )


Értékelés: 10/2 Pontok: a tanult szavakért, ó köszönöm a józan eszemnek, hogy angolul olvastam, így legalább volt valami értelme. :) És talán: Desiért. :D ...

A képek illusztrációk. Forrás: google.com

2014. november 8., szombat

Poszt-turkáló: Michael Ende - Momo

Forrás
A poszt-turkálóban az előző Momón fellelkesülve most előszedtem a másikat, Michael Ende híres Momo könyvét, ami egy remek meseregény, de nem csak gyerekeknek, sőt... Könyvtárból kölcsönöztem ki annak idején, és teljesen belemerültem egy tavaszi délutánon a szabadban. Belemerültem, és hirtelen lepergett az a pár homokszemnyi idő... mert ez a könyv az idő körül forog. Vagy talán inkább, az élet körül?  Kedvencem lett ez a fantáziadús mese, és ez a férfikabátban járó Borzas Kata, aki igazából: Momo. 


A poszt 2011. 05. 01-jén íródott.

Michael Ende: Momo


"– Azt mondod, Momo a neved, ugye?  – Igen. – Szép név, de én még ilyet nem hallottam. Ki adta neked ezt a nevet?   – Én – mondta Momo.   – Magad nevezted el magadat?   – Igen."



Mit is tudtam Michael Endéről eddig? Hogy ő írta a A Végtelen történetet. Amiről sokáig azt hittem csak egy film, és gyerekkorunkban félve néztem farkasszemet a szörnyeivel, és a közelgő semmivel, majd lelkesen kiabáltam Atrejuuuu nevét :) Elvarázsolt a film, és nem sokkal később megtudtam, hogy ez bizony könyvből készült; képzeletbeli várólistámra akkor került fel először Ende. Momo című meséjére talán egy éve keltette fel először érdeklődésemet.  Heloise, Zenka és Miestas posztja arra sarkallt, hogy mielőbb kivegyem a könyvtárból. Nem bántam meg.

A történet főszereplője Momo, egy borzas hajú, vékonyka kislány, aki szinte a semmiből tűnik elő, és egy romos amfiteátrumban lakik. Naphosszat tud figyelni az emberekre, meghallgatni őket, és ezáltal segít is nekik. A gyerekekkel összebarátkozik, játékokat találnak ki, meséket mesélnek, együtt élik meg a fantázia szőtte világ izgalmait. A nagyvilágban azonban furcsa dolgok történnek. Szürke urak jelennek meg szürke autókban, szürke keménykalappal és apró szürke szivarral a szájukban. Hangjuk hamuszürke és jeges hideget hoznak magukkal. Az Időtakarékból jöttek, állítják, és mindenkinek időt kell spórolnia... Hamarosan szörnyű változások jönnek, és Momo lesz az, aki az időtolvajok nyomába ered, és eljut oda is ahonnan az idő származik. Megmentheti, meggyógyíthatja-e a világot ez a mezítlábas, férfikabátban járó borzas kata?

"Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van  benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb  ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az  idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen  mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el  is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az  órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik."

Michael Ende és a Momót játszó Radost Bokel.

Megmondom őszintén a könyv elején, mondjuk az első három-négy fejezetnél úgy voltam vele, hogy hát jó-jó, de nagyon gyermeteg ez a könyv, ahogy meg van írva. Olyan szájbarágósnak tűnt, gyereknek mesélősnek, még a hangsúlyt is olyan tanulságos meseolvasósnak hallottam a fejemben. Hogy pontosan hol váltott mindez át valódi jó mesévé, és aztán hogy csapott át izgalmas kalandba, már-már horrormesébe is, nem tudom, de nagyon élveztem. Ende a kezdeti "melléfogás" után olyan jól megtalálta a nekem is tetsző egyensúlyt, és egyszerű szavakkal szépen beszélt olyan egyetemes dolgokról, amikről nagyon nehéz közhelyek nélkül beszélni, és a rohanó világ mindenki által ismert elemeiből összerakott egy újszerű történetet. Mindezt Momo és barátai, és az időhiányban szenvedő felnőttek köré csavarta, és észrevétlenül engem is magával rántott.

Matitosa Aikitoba munkája
Kedvenc szereplőim egyrészt maga Momo, aki a kicsit naiv, ártatlan, végtelenül jó hősnő, és Hora mester, meg a teknősbékája. Hora maga a türelem és bölcsesség.

"Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének tőle."

A könyvből film is készült még 1986-ban. A borzas fejű kislány elsőre talán inkább kisfiúnak tűnik - és ahogy olvasom elég sokan gondolnak rá kisfiúként vagy hiszik annak - de nagyon el van találva.

Az időről alkotott elképzelések nagyon tetszettek, és örültem, hogy ilyen plasztikusan, képszerűen írt róla, hogy látni lehetett az idővirágokat, időörvényt, varázslatos szimbólumokat, amiket mind szépen meg lehetett feleltetni nem is olyan képtelen, igazi dolgokkal.

Talán egy valamivel nem értettel egyet, amikor Hora mester beszél a világot sújtó betegségről. KIS SPOILER. Nem találtam jó választásnak, hogy úgy összegezte gondolatait, ez pedig a halálos unalom. Amit leírt, és ami a könyvben is észlelhető volt, azt én nem unalomnak nevezném, hanem halálos közönynek sokkal inkább. Az eredeti német verzióban nem tudom milyen szót használtak, de bármit is, én biztosan inkább közönynek mondanám. KIS SPOILER VÉGE.

Ami leginkább megdobogtatta a szívemet a végén lévő izgalmakon és üldözésen túl, az a szerző utószava volt. Az ilyen részek, amikor az emberben felvetődik, vagy csak megpróbálják sugallani is, hogy "igaz volna?", mindig megborzongatnak, legyenek bár képtelenségek is. Képtelenség? Ki tudja...

Értékelés: 10/10 Mindenkinek ajánlani tudom csak, akár gyerek, akár felnőttfejjel áll neki - gyermekként mese, felnőttként igazság. De mindenhogyan, megállít kicsit az idő forgatagában, figyelmeztet és reményt ad. Új kedvencet avattam. Momo klasszikus, örökérvényű meseregény.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Szeretettel gondolok vissza erre a kis könyvecskére a mai napig. Valamikor újra is kellene olvasni... :)

2014. november 6., csütörtök

Mézeshetek?


Sophie Kinsella: Wedding Night - Mézeshetek


Az úgy van, hogy én erről a könyvről röviden fogok írni. Azám. 
És a mondandóm a következő. 

- A görögök gyagyák, de aranyosak. Mindazonáltal inkább Gerald Durrell tollából olvasok róluk.
- Nem szeretem a csakéskizárólag a lánykérés körül forgó, picsogós női főszereplőket. 
- A mellékszereplőként beállított Flissnek kellett volna főszerepben lenni... 
- Mogyoróolajos masszázs? Most komolyan?! És tudod hogy allergiás a mogyoróra, és egy ilyet megszervezel? Nem tudok túllépni rajta, hogy az nem fordult meg az egyébként értelmesebbik nő agyában, hogy ettől meg is halhatott volna a testvére. Fennakadtam ezen a ponton. 

Értékelés: 10/5 Egyszerolvasós, nagyon "nyári", nekem túl nyál-romantikus, és házasság-centrikus, továbbá el tudtam volna viselni némi szürkeállományt a papírra fröcskölődve a csajok fejéből és több helyzetkomikumot.  

Kedvenc szereplő: Noah, Fliss

Erre a rózsaszínségre gyorsan fel is kell hajtanom valami keményet, szóval belekezdtem a Gone, Girlbe (Holtodiglan) és a Démoni suttogásba. Thriller thriller hátán!

A borítók tök jók :))