2013. április 30., kedd

Áprilisi zárás

Tumblr-ről
Az úúgy volt, hogy volt a Könyvfesztivál - ami ugye csak egyszer van egy évben - , és akkor be kell vásárolni. És az úúúgy volt, hogy elég szép kedvezmények is voltak... És az úúúgy volt... hogy ezekkel a könyvekkel gyarapodott a könyvtáram áprilisban: 

- Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet. Nem, nem elírás, az eredeti cím is Feersum Endjinn. Agavés félig-reci, vagy olcsó-reci, ahogy tetszik. Már olvasás alatt, és jelentem a kezdeti ferdeszemmelnézést felváltotta egy alig-tudom-letenni periódus, és most már kíváncsi is vagyok, mi lesz a végkifejlet. 
- Georges Simenontól 3 könyvet is zsákmányoltam, a Könyvudvar tehet róla, amit mellesleg teljesen véletlenül találtunk meg Miamonával nemrég. :) Csábítóan olcsó ott minden, hogy az ember felpakolná dobozszámra... Szóval 3 Simenon: Maigret és a hajléktalan, Maigret türelmes, A londoni férfi. A három nem volt összesen 1300 Ft se. 


- Chris Howard: Gyökértelen, ez reci a Főnixtől, bejegyzés is van már, huhh, nem kerül igazán a bűnlajstromra. :) Gyönyörű a könyv élőben is!
- Harry Benjamin: Tökéletes látás szemüveg nélkül, Izoldától vétel, 700 Ft-ért. 
- Lauren Beukes: Moxyland
- Greg Egan: Diaszpóra - Ne is kérdezzétek, az Ad Astrákat. A könyvfeszten egyszercsak teli lett a szatyrom velük, Amadea hathatós közreműködésével. :D Persze -30% :) 
- David Kessler: Muszáj annyit enni? Csupa jót hallok róla, és érdekel az élelmiszeripar ármánykodása - bár gyanítom, hogy tisztában vagyok vele így is... :( Könyvfeszt, -20% persze :)
- Jasper Fforde: A Jane Eyre eset - Könyvfeszt -30%, ki tud neki (és Grettynek) ellenállni? :) 
- Nevada Barr: 13 1/2 - szintén Könyvfeszt, -30%... kell egy jó pszichothriller. 

A Könyvfesztiválos kincsek egy kupacban.

Az áprilisi beszerzések polcon - kattintásra megnő.

Ennyi hát: 11 köny, ebből 1 reci, 4 nagyon olcsó (párszázas) vétel, és a többi pedig 20-30% kedvezménnyel.  
Sajnos ez mind magyar nyelvű, így kénytelen leszek kompenzálni egy Bookdepositorys rendeléssel a jövő hónapban ;) 

2013. április 28., vasárnap

Vivien Holloway: Pokoli szolgálat

"- Gabriel! - kiáltottam teli torokból, és a hangom rekedten elfulladt. - Gabriel, te selejtes tollpárna!"

Bevallom, félve mondtam igent a megkeresésre, hogy előolvassam ezt a könyvet még a megjelenése - 2013 május 5. - előtt. Félve, mert mindig félek az elsőkönyvesektől, kiváltképp ha magyarok (ne kérdezzétek, tudjuk ugye, mennyire felhígult a magyar könyvpiac), és ráadásképp még jött az a kis apróság, hogy a szerzőt szegről-végről "ismerem", bár tény, hogy nem személyesen. Mégis, nem tudtam mit fogok mondani, ha esetleg nem jön be a könyve - mi van ha utálni fogom? Sokszor kíméletlenül őszinte vagyok, de azt hiszem megnyugodhat mindenki, kritikai megjegyzéseim lesznek ugyan, de  mindemellett nagyon élveztem olvasni a Pokoli szolgálatot. :) 


A főszereplőnk Vivien Lilian, akivel először egy kórházban találkozunk. Húga, Savanna súlyos, gyógyíthatatlan rákbeteg. Lilian mindent megtenne érte, hogy húgát újra egészségesen és mosolyogni lássa... A semmiből bukkan elő valaki, a lehetetlennek az ígéretével: csak alá kell írni egy papírt, és Savanna meg fog gyógyulni... csakhogy az alku magával az Ördöggel köttetik. 
Lilian Lucifer foglya lesz, örök időkre... 64 évvel később találkozunk vele újra, megbizatásokat teljesít a Földön, akár egy bérgyilkos, utána pedig visszatér a Pokolba, és leszállítja az óhajtott lelkeket (lélektolvaj). A visszatekintésekből megtudhatjuk, hogy ez alatt a hosszú idő alatt Lilian megkísérelte, amit még senki más előtte: mepróbált megszökni Lucifer elől. Próbálkozása hasztalan volt, és csak azt érte el, hogy 18 évnyi kínzatásnak tették ki a Termekben - így nevezik Lucifer kínzókamráit. 
Lilian egyik napról a másikra él, teljesíti feladatait, meghajtja a fejét, kicsit felszabadul, amikor a fenti világban lehet egy időre. De milyen élet ez? Nem lenne-e jobb meghalni? Vagy valahogy, bárhogy kiszabadulni a Pokolból? 

Közben persze megtudjuk mi történt Savannával is, megismerjük Greget, az aktuális megbízatás tárgyát, az angyalokat, köztük Gabrielt és Berith-t, és Lucifer kegyetlen, harcos lelkű örököseit is. 

Pozitívumok: 
- A történet kerek egész. Van eleje, közepe, vége, nincs elvarratlan szál. Kis visszatekintésekkel valamennyi kirajzolódik a múltból is. Gördülékeny, könnyen, gyorsan olvasható. Az elejét a hibái ellenére azért is zártam a szívembe, mert annak idején én is elkezdtem írni egy történetet (túlzás lenne regénynek nevezni), és hasonló helyzetet írtam bele - elegáns bál, szép ruhás főhősnő, kis semmitmondó beszélgetések, egy titokkal a háttérben... :) Kellemes, nosztalgikus érzés volt valami hasonlót olvasni az én első szárnypróbálgatásaimhoz. 
- A főszereplő egy tökös, határozott, nagyon kemény, önálló csaj, ez tetszett.
- Tetszett az angyalok rendszere, jók voltak azok a részek, ahol ők is szerepeltek. Na és a tollas poénok... :D
-  Szerettem a szereplők nevét is.
- Meg tudott lepni. Kitaláltam egy megoldást a végére, még nagyon az elején, és utólag nagyon örülök, hogy köze nem volt a dolognak ehhez. Meglepődtem rendesen, és alig tudtam letenni a könyvet, amikor kiderült, ami ugyebár kiderült. :) 
- A kínzások plasztikusak, kemények, kegyetlenek voltak, így kell ezt, nem kell sajnálni egy kis elfolyatott vért, meg néhány kilógó ínt és csontot :) 
- Nem volt igazán szerelmi szál, és szerelmi háromszög se, halleluja. Ami volt, az nekem pont elég volt. 
- Isten emlegetése burkoltan, soha nem kimondva a nevét, a rá való utalgatások. Nagyon tetszett, maradjon így!
- A borító nekem bejön, ilyennek képzeltem Liliant, jók ezek a hideg kékek, a vörös, kissé cirkalmas betűk. 
- A legvégénél már azt hittem nem lesz több csavar, csak valami langymeleg befejezés, esetleg egy őrjítő cliffhanger, hát köszönöm, hogy nem így volt! :) Őszintén meglepődtem az utolsó fordulaton, várom persze a magyarázatot, de ami fontosabb, a folytatást. 

Kritikai megjegyzéseim: 
Forrás 
- Bár tetszett Lilian karaktere, azért néha kissé túlságosan is érzelemmentesnek éreztem, ridegnek. 
- Ahogy írtam, valamennyi kirajzolódik a múltból is, de az is igaz, hogy mégis hiányérzetem maradt kicsit, többet szeretnék tudni Savannáról, a két testvér kapcsolatáról, a családról. Örültem a rózsás, lovaglós, hintás jeleneteknek, remélem lesznek még ilyenek a továbbiakban is. 
- Az elején is kicsit ki lehetett volna fejteni jobban. Lilian orra alá dugnak egy akármilyen papírt, és aláírja... Több felvezetéssel könnyebben befogadhatóvá vált volna ez a jelenet, és nem utolsósorban nem néznénk hirtelen nagyon hülyének a főszereplőt (igaz, hogy ez az érzés hamar elmúlik azért, de mégis...).
- 18 évnyi kínzás, és az utána lévő katatón állapotból való felépülés - szinte nonszensz, ezt úgyse lehetne ép aggyal túlélni. Bőven elég lett volna hogy volt a Termekben néhány hónapot, egy évet stb, azt még megemésztjük, de 18 év kínzatást? 
- Lucifer ne becézgessen már senkit... Lil így, Lil úgy... Out of character, hogy az Ördög a beceneveden szólítson. 
- A legeslegidegesítőbb a stílusban, hogy folyamatosan próbál nagyon erőteljes lenni. NAGYON. Nem bírja abbahagyni a ráerősítést. Még nem voltam kész. Még nem. Így még nem. Soha nem. Bármit. Tele van ilyen kis apró, hozzátoldott mondatokkal a könyv, ami totál felesleges. Nem ettől lesz kőkemény, vagy határozott a karakter, ha mindenre rákontrázza még egyszer, hogy még nem, már nem, így nem
Ugyanígy nagyon sokszor kategorikus a mondataiban Lilian, sok a soha, a nagyon is jól tudtam, a semmi (semmi esélyem se volt), ugyanakkor ezek a kijelentések gyakran megcáfolódnak egy következő bekezdésben, pl: feladtam, nagyon is jól tudtam, hogy semmi esélyem sincs, majd utána: küzdenem kell, és nem fogom feladni. Ez az én átiratom, nem részlet, csak kb így volt néha. 
- A párbeszédek gyakran semmiről se szóltak, főleg az elején, az angyalokkal, csak körüljárják egymást, senki nem mond semmit, húzzák egymásból az információkat. Kicsit pezsgőbb párbeszédeket, több tartalommal. 
- Hintás jelenet visszaemlékezésnél háromszoros szóismétlés: kicsike volt még, kicsi keze, kicsi teste.
- Ez lehet, hogy hülye kérdés, de minek vannak az Ördögnek örökösei? Az Ördög nem örök? Le lesz váltva valamikor?!
- Öhm, még egy apróság: Lucie körömlakkos üvegéből miért acetonos szag árad? ...

Forrás
Értékelés: 10/8 Az elején bevallom megijesztett, annyira nem éreztem erősnek a könyvet, és féltem a kliséktől, de azok szépen lekoptak, és egy egészen eredeti angyalos, pokol, Föld és menny lakóival benépesített, izgalmas történetet kaptam, némi érzelmi töltettel, de nem túl érzelgősen.
Összességében, az elején lévő döccenőkkel együtt inkább 7-est érne nálam, de a végén a két fordulat, és a befejezés merészsége miatt felfele kanyarítottam. 
Gratulálok, Vivien, nagyon várom a folytatást!

Köszönöm az Atlantic Press (Aba) Kiadónak az olvasás lehetőségét! 

2013. április 25., csütörtök

Blanka, Bálint, Henriett...

"(… )megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom."

Ráckevei Anna felolvasásában hallgattam meg Szabó Magda Katalin utcáját. És nagy bajban vagyok, hogy mit is, és hogyan is írjak róla... 
Szabó Magda életművét eléggé össze-vissza olvasom, nem is tudom mi lenne a helyes sorrend, hagyom, hogy egyik-másik egyszercsak megszólítson. A Katalin utca is szólongatott, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz feladatnak, nagy falatnak bizonyul ez a rövidke kötet... 


A könyv eleje - ahogy azt már sokan leírták hozzám hasonlóan -, gyakorlatilag követhetetlen. Nagyon szépen indul az első mondatokkal, amikor az öregedésről ír és emlegeti a Katalin utca lakóit, de aztán úgy belevág a közepébe, és dobálózik Elekesék és Kinga szokásaival, hogy azt se tudjuk ki kinek a kije, és miért várják Blanka levelét... Se füle se farka. Kicsit át kéne szerkeszteni az elejét - hiszen tulajdonképpen senki nem érti így, hogy mi van. Amikor elkezdi mesélni Irént és Blankát, a gyerekkort, na, akkor tisztul a kép, bár bevallom őszintén, nem emlékeztem a könyv végén, hogy mi volt az elején, abban a nagy zűrzavarban, és inkább újra meghallgattam ma az első fejezeteket. Így persze már több értelmet nyert az egész. 


"(…) nemcsak a tények, az érzések és reakciók is újraélhetetlenek és megmásíthatatlanok."

Nagyon nehezen tudom megfogalmazni a gondolataimat a Katalin utcáról, mert piszok nehéz egy könyv. És be is vallom őszintén, én szerintem meg se értettem az egészet. Elég komoly "mi van?" érzést hagyott bennem, azon túl, hogy úgy általában értem. Hogy jelképek... meg Katalin utcája mindenkinek van... Meg Henriettek, Blanka... 
De mégis, lóg a levegőben az egész egy nagy rakás feszültséggel. 

A kedvenc részeim a közepe táján voltak, utána ellaposodott az egész, és nem is igazán értem, mi volt itt Irénnel meg Bálinttal... Miért nem tudtak ezek szabadulni egymástól, pedig nem is szeretik egymást. Azt se értem, Blanka hova tűnt.
Jöttek mindenhonnan mindegyik szereplő felől iszonyú erős érzelemgombócok, amik pofán találtak, főleg, hogy olyan Magdásan szépen volt megfogalmazva minden - cirkalmasan és kissé gőgösen, de mégis valahogy úgy, ahogy senki más nem tud írni. 
A kerítésnél ... mosogatás közben megállt minden a kezemben egy percre, és csak bámultam magam elé tátott szájjal... 

"Állt mozdulatlanul, nézte múltjai elemeit, arra gondolt, mindennek története van, és az, aki a tárgyak között motoz, nem tud semmit, idegennek nem felelnek a holmik."

Irént éreztem leginkább Szabó Magdának a regényben. Blanka kicsit Cili. 
Hogy Henriett minek volt a jelképe, nem tudom, és sajnos azt se értem, a beteg állatokat miért nevezte Blanka mind Henriettnek. (?)
Az őz az a könyve Szabó Magdának, amit nem bírok elolvasni. Vagy négyszer kezdtem már bele, és egyszerűen nem értem, gyötör, de nem értem, szép szavai vannak, de sírba visz. Sajnos kicsit hasonlított a Katalin utca is Az őzre, de ezt nem adtam fel. 

Értékelés: 10/7 Nem merek kevesebbet adni, de őszintén megvallom, ennél ezerszer jobban szeretem Az ajtót vagy az Abigélt, és még a Für Elise-t is százszor, pedig az se tetszett maradéktalanul. És nem akarok hazudni, meg bebugyolálni néhány jól hangzó mondatba, hogy ez milyen nagy mű, az, kétségtelenül, és gyönyörűen van megírva, mégse tudok elmenni amellett szó nélkül, hogy mennyi homályos, furcsa része van, és hogy egészében véve milyen súlyos és nyomasztó könyv. 
Viszont sose éreztem még semmilyen könyvnél ilyen erőteljesen, hogy meg kellene fejtenem az egészet, mert annyira frusztrál, és talán most rögtön újrakezdeni, és újraolvasni elejétől végéig, hogy megértsek mindent benne - annyira szuggesztív, és összetett
A Katalin utca bántott, megkarcolt, és hagyott vérezni, én meg csak bámulom a sebet, hogy hogy került oda.

Mindezek alapján vajon mit kéne következőleg kézbe vennem az életműből?

2013. április 24., szerda

Nosztalgia a legrégibb mesekönyvekkel

Ezzel a bejegyzéssel már több mint fél éve tartozom, és csak tologattam, mindig elmaradt, kimaradt a sorból. Annyira talán nem nagy szám, de én szerettem volna valahol megörökíteni. Biztosan vannak mindenkinek régi mesekönyvei. És ha még a 2000-es évek előtti generáció vagytok (már nagyon ellepi az internetet a 2000 utáni születésűek hada, de azért na, mi is itt vagyunk, akiknek még 19-cel kezdődik a száma. :)), szóval ha ti is még a múlt századi szériából valók vagytok, akkor biztos, hogy vannak NAGYON régi mesekönyveitek is otthon.
Tavaly kicsit kutakodtam a régi, poros dobozokban, és előkotortam a minden bizonnyal legrégebbi mesekönyveimet... 

Ezek a mesekönyvek még Anyukámé voltak, kicsit darabjaikra is vannak esve, foszlanak, és bizony az egyiknek az interneten sem találni semmi nyomát (legalábbis fél éve nem volt nyoma, gondolom nem sokat változott a helyzet azóta sem). A Mit tud Kati egyedül? című mesének bizony le is kellett fotóznom a borítóját, hogy felkerülhessen a könyves adatbázisba is, a Molyra. 
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az ilyen nagyon régi könyveknek külön illatuk van, ami nem poros, és nem kellemetlen, sokkal inkább valami egyedi, a gyerekkort megídéző illat, ami mindenkinél más valamennyire, de hogy mindenki rögvest felismeri a sajátjáét, és nosztalgikus révedezésbe merül tőle, az biztos.
A képek kattintásra megnőnek! :)

Panni és babái


Kicsit szétesve...
Babákkal egy ágyban
Hátoldal
Itt-ott felbukkannak barna ragasztóval, esetleg leukoplaszttal foltozott részek, megsárgultak a lapok, esetleg darabokban kell őket lapozni, és mégis, olyan kis drága kincsek ezek, hogy valahogy meg akarod őrizni magadnak és a saját gyerekeidnek is.

Mit tud Kati egyedül

Arról már nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam őket, eszembe jutottak a képek, a részletek,  hogy mennyire önfeledt örömmel és továbbgondolással, tiszta gyermeki fantáziával lehetett belemerülni az illusztrációkba, legyen az babakonyha, vagy egy erdős táj. És aztán beugranak a szövegrészek. Talán még a felolvasások hangjának emlékét is elkezdi játszani az agyunk és a fülünk közös, régi gramofonja... :) 

"Panninak van hat babája, Péter, Palkó, Pistuka..." 


A három legrégibb, és talán legkedvesebb. A fehér csíkok alatt Anyukám gyerekkézzel odafirkált neve van.

Mi lesz ezeknek a könyveknek a sorsa? Az enyészeté lesznek? Kiadják ezeket még újra valaha? Össze tudjuk ragasztózni, rosszabb esetben újraköttethetjük őket, lamináltathatjuk lapjaikat, de ami még fontosabb: találunk-e nekik érdeklődő közönséget még/majd?

A Panni és a bocsok egy oldala.

Fekete lett minden ujjam a sokéves portól ami ezeken a könyvecskéken, lapozgatókon ült, de megérte, mert valahogy úgy tudják megdobogtatni az ember szívét, és kicsit kiragadni a való életből és annak gondjaiból, mint semmi más. Édes, gyerekkorba repítő nosztalgia. 

Elő a régi mesekönyvekkel! Kinek melyik a legrégebbi, legporosabb, legszétesettebb könyve, ami akár még anyáé, nagymamáé volt? Vagy csak a legkedvesebb...

Egy doboz kincsei...
Ha megint rászabadulok a régi könyveket rejtő dobozokra, megint lesz még ilyesféle összeállítás. :) 

2013. április 22., hétfő

Robbantásügyi szakértőnek lenni kifizetődő

 Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Motoszkált bennem, hogy el kell olvasnom A százéves ember…-t, de olyan nagyon mégsem vonzott. Nem tartom jó ómennek, ha „viccesnek”, mi több, az év legviccesebb könyvének kiáltanak ki egy könyvet. Az elején is úgy voltam vele, hát ebből ugyan mi fog kisülni, humorosnak sem éreztem, sőt, jött az a sok-sok politikai és történelmi utalás, ami riasztónak tűnt. Később rájöttem, jól bizonygatták sokan, hogy ez egy amolyan Forrest Gump történet. És vicces is, de úgy egészében lehet átlátni a humorát, szarkazmusát, iróniáját… egy egész élet, egy évszázadnyi élmény tükrében, ami nem más, mint Allan Karlsson, a százéves ember élettörténete.

Sosem hittem volna, hogy nevetni fogok egy könyvön, amiben atombomba van, és Sztálin…


Allannel a 100. születésnapjának délutánján találkozunk, akkor, amikoris úgy dönt, ő bizony nem akar részt venni az otthonban saját születésnapi ünnepségén, ezért aztán különösebb cél nélkül fogja magát, és kimászik szobája ablakán (nyugalom, földszint!), átgyalogol a virágágyáson, és aztán újabb apró döntések sorozataként odajut, hogy megkaparint egy pénzzel teli bőröndöt, hidegre tesz néhány maffiózót, barátságot köt egy Szonja nevű elefánttal, és bizony sorozatgyilkosság körözött bűnözőjévé válik – legalábbis a rendőrség és a sajtó szerint.

"- Miért jártok kamionnal? 
– Van nálunk egy elefánt is. 
– Elefánt? 
– Szonja a neve. 
– Elefánt? 
– Ázsiai. 
– Elefánt? 
– Elefánt. 
Bosse egy ideig némán töprengett. Azután azt mondta: 
– Az elefántot is loptátok? 
– Nem, azt azért nem mondanám. 
Bosse újra elhallgatott. Azután azt mondta: 
– Grillcsirke sült krumplival a vacsora. Megfelel?"

De ez tulajdonképpen mind semmi, Allan élettörténetéhez képest, amit a jelenkori, 2005-ös szállal párhuzamosan ismerhetünk meg, és ami átível a 20. századon, születésétől, egész addig, amíg a két szál össze nem fut a jelenben. És hát mit Karlsson úrnak némi félreértésből elrabolt pénz?… Korábban szinte egész Európa, Amerika és Ázsia történelmét ő irányította apró, finom szálak mozgatásával. Alig végzett iskolákat, mégis robbantásügyi szakértő lett, tudta hogy kell atombombát gyártani, tudta hogy kell egyszer erre, másszor arra tendálni kicsit a politikában – ami mellesleg cseppet sem érdekelte soha –, ismerte az összes fontos történelmi személyiséget a században, és nem is akárhogy: Truman, Churchill, Sztálin, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung vagy Nixon csak néhány azok közül, akiknek ha azt mondták Allan Karlsson keresi őket, azt felelték: "áh, szervusz Allan, hogysmint?", és már hívták is ebédelni, kávézni, vagy épp hozzávágtak néhány százezret a megfelelő pénznemből... Allannel rengeteg dolog esik meg véletlenül, jókor van jó helyen, vagy épp rosszkor rossz helyen, és ebből adódóan váratlan és lehetetlen helyzetekbe bonyolódik. 

„A politikával az a helyzet, hogy nem csak szinte teljesen felesleges, hanem feleslegesen bonyolult is.”

Imádtam Allan viszonyulását a politikához, és azt, ahogy egyszerűen csak a maga érdekeit tartotta szem előtt, de mindezt olyan sztoikus nyugalommal tette, és olyan egyszerű alapelvek vezérelték, amiken nem lehet mást tenni, mint derülni egy kicsit.
Ez a rész volt az, ahol először azt mondtam magamban, Allan tényleg kicsit Forrest Gump:

"Ha nem hiányzott volna a pálinka. Allan pontosan öt évig, és három hétig bírta. Akkor azt mondta:
- Most már szeretnék inni valamit. De itt nincs semmi. Ideje odébbállni."

Mindezt persze hol? A Gulagon, Vlagyivosztokban, öt év után... :D Mint amikor Forrest Gump bejelenti, hogy egy kicsit elfáradt a futásban, és hazamegy. :)
Jajj, és még Herbert Einstein is... egy kicsit mint BB :))

„ – Így jár, aki nem vigyáz – mondta Allan a lába előtt heverő, öntudatlan kínai katonának. – Jobb ha nem próbálsz versenyt inni egy svéddel, hacsak nem vagy finn, vagy legalább orosz.”


Allan elképesztő egy figura, de a többiek se semmik - a pitiáner tyúktolvajtól kezdve az évtizedeken át egyetemeket végző utcai büfésen át, a szabadszájú vörös bigéig -,  akiket a kaland során a véletlen folytán összehoz a sors. Szép kis csapat verbuválódik belőlük, és a képtelen történetből csavarodik egy még képtelenebb is a végére.

Senki ne ijedjen meg a történelmi, politikai részétől, nem volt száraz, és észre se vettem, már sodortak az események tovább. Nem mondom, hogy hangosan röhögtem, ez a könyv nem úgy vicces, ahogy a reklámja sugallja, hanem tényleg, egészében, ahogy összefutnak a szálak, ahogy meglátod, hogy Jonasson, a szerző mekkora háttértudással rendelkezhet, hogy ezt így összerakta, hiba nélkül, években, elnökökben, politikai irányzatokban, atombombában stimmelve... Elképesztő. Abszurd helyzetekkel és helyzetkomikummal van tele, és nem idegesítően és erőltetetten próbál megnevettetni. :) Pedig, amilyen ronda a borítója, nem hittem volna, hogy ilyen okos történetet rejt magában.
A Forrest Gumpon kívül emlékeztetett még Az ember, aki túl keveset tudott című filmre is, ami szerintem szintén szenzációs, persze kicsit másként. :)

Értékelés: 10/10 Megfakult már a kezdeti értetlenség és a posztópapucs emléke, megérdemli a max pontot, annyira jót szórakoztam ezen a lüke Karlssonon. :) Imádtam!
A könyvet melegen ajánlom Apukámnak, még jobban fogja imádni, mint én. :)

A végére pedig néhány szép, száz év feletti ember képe az alábbi linken: >100+ emberkék<

2013. április 20., szombat

Könyvfesztivál 2013

Idén először végre én is kijutottam a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra (ami a XX. címkét is viseli egyébként), a Millenárison, és annyi élménnyel és könyvvel gazdagodtam, hogy az már bizony megér egy bejegyzést.

Sok régi és új moly-ismerőssel találkoztam, sikerült dedikáltatnom is, nézelődtem, vásároltam, gyűjtögettem, kaparintottam magamnak szépséges könyvjelzőket és nagyon jól éreztem magam! Íme a képes élménybeszámolóm: 

2013. április 18., csütörtök

La vie devant soi

Milyen gyönyörű franciául a címe Émile Ajar könyvének! La vie devant soi, magyarul: Előttem az élet. Régi és csúnya narancssárga külleme az itthoni példánynak sosem vonzott igazán, de annyi jót hallottam felőle, hogy gondoltam, egye fene, kipróbálom - de akkor már inkább Rudolf Péter és a hangos változat, ami egyszerűen remek. :) 

Hogy miről is szól a könyv, azt egyszerre nehéz, és könnyű is leírni. Tipikusan az a fajta olvasmány, amit nem ismertetni kelle, és nem kritikázni (sic!), hanem belemerülni, és inni a szavait. Még ha nem is teszünk abban a két órában semmi hasznosat a világban, a lelkünknek szüksége van ilyen élményekre, amik nem feltétlenül görbítik mindig felfelé a szánk sarkait, de adnak valami megfoghatatlan pluszt...

Az Előttem az élet, ha röviden akarnám ismertetni, Momo és Rosa mama története, az előbbi tolmácsolásában.
Rosa mama - aki hajdanán keresett örömlány volt, de mostanra már megöregedett, elhízott, és alig bír felmenni a hat emelet magasságba, ahol élnek -, kurvagyerek-bömböldét tart fenn, vagyis vigyáz az utcalányok gyerekeire, ha azok ott hagyják őket néhány hétre évre, némi (vagy semmi) kis havi juttatással. Momo nem tud semmit az anyjáról, vagy az apjáról. Havi apanázsa jó ideig csendesen csurog, így hát nincs is semmi gond, talán csak annyi, nem tudja hány éves, és mikor született. Momo Mohammedet takar, és Rosa mama a meghagyásnak megfelelően hithű muzulmánnak neveli a kisfiút. Kisfiú, de sosem lehet az igazán. Ő vigyázza a nála kisebb kurvagyerekeket is, és sok minden kimarad az életéből... mégis, annyi mindent tud az életről. Gyermeki látásmódja kicsit más megvilágításba helyezi a fontos dolgokat, ha úgy tetszik, az élet nagy kérdéseit, de az apró, mindennapi dolgokat is. Momo korához képest sokkal érettebb, már-már koravén. Sokat filozofál, és bájos, de bájosságában is maróan igaz gondolatai vannak a világról: erkölcsről, vallásról, szociális és társadalmi kérdésekről. 


Rendhagyó, és pofont ad a klasszikus irodalomnak azzal, ahogy képzavarral élve Momo szájával tolmácsolja, sokszor obszcén módon is azt a bizonyos "görbe tükröt", amibe nem mindig tetszik belenéznünk.
Szavai a félrehallások vagy épp áthallások miatt egész egyedi nyelvezetet alkotnak, amit könnyű megszokni és szinte lehetetlen nem szeretni. Őszinte, pimasz, okos, helyénvaló. Rácsodálkozik, rosszall, nem ért, de  azért magyaráz, mindezt a legtisztább naivitással.  

Beszéljen helyettem néhány érdekes, gyermeki, vagy épp elgondolkodtató sor Ajar tollából: 


A csúnya, narancs borító
"Nagyon szerettem ott ülni a váróteremben, és várni valamit, és amikor az orvosi szoba ajtaja kinyílt, és tiszta fehérbe öltözve kijött Katz doktor, és odajött megsimogatni a fejem, akkor jobban éreztem magam, és erre való az orvostudomány."

"én irányítottam a parádét, nehogy fölgyújtsák a függönyt, mert ez az első, amit fölgyújt az ember fiatalkorában."

"Sosem értettem, miért nem engedik, hogy a nyilvántartott kurvák maguk neveljék a gyereküket. A többi nyugodtan csinálja."

"Miért ne nősülne meg nyolcvanöt éves korában, amikor már semmit se kockáztat? 
– És mit csinálnánk, ha összeházasodnánk? 
– Hát sajnálnák egymást, a fenébe is. Mindenki ezért házasodik össze."

"A szuflája egyre jobban sípolt, és én is asztmát kaptam a kedvéért, és Katz doktor azt mondta, hogy a pszichológiánál nincs ragályosabb."

"Néha féltem, mert sok élet állt előttem, és hiába fogadkozik szegény ember, Isten kezében van a radírgumi."

"Amikor rám jön, szeretnék kirohanni, és soha többé sehová se visszajönni. Olyan, mintha lakna bennem valaki. Rám jön az üvöltözés, a földhöz vágom magam, verem a fejem, hogy kijöjjön, de lehetetlen, nincs lába, az embernek sosincs lába belül."

A szerző
"Nem volt lelkierőm, és a jó dolgok még jobban ízlenek, amikor az embernek nincs lelkiereje. Már sokszor megfigyeltem. Ha az ember a legszívesebben megdöglene, akkor a csokoládé a mindennaposnál is finomabb."

"Ha az embernek senkije sincs, aki szeresse, akkor az hájjá változik."

"A remény, az egy olyan izé, ami mindig a legerősebb (…)"

"Hallani sem akart kórházról, ahol az utolsó pillanatig halasztják az embert, ahelyett, hogy adnának egy injekciót.

Kedvenc szókép: "vicsorgó téglák"

Értékelés: 10/9,5 Megfér a gyermeki látásmóddal előadott fél-élet-történetben (!) antiszemitizmus, transzvesztiták, öregedés, elmúlás, élet-halál és a természet törvényei, és persze az is, hogy egy idő után előre álmodni már nem lehet, csak hátra... és addig jó, amíg az embernek még nincs közérzete...

Hasonlít kicsit  - és nem csak a nevek miatt - az Oszkár és Rózsa mamira és az Ibrahim úr és a Korán virágaira, hangulatában. 

2013. április 13., szombat

Márai - avagy az első megérzések helyesek

Megkaptam ajándékba ezt a kötetecskét az egyik barátnőmtől, és gondoltam kapóra jön, ahhoz is, hogy végre megismerjem Márait, akiről mindenhonnan dicsérő ódákat hallani, és ahhoz is, hogy egy rövid könyvecskével könnyítsem meg a várólistacsökkentős játékot.

Apró részek, bölcsességek az élet területeire leosztva, gyógyító gondolatok mint alcím... csak jó lehet. Hát frászkarikát... 



Akkorát csalódtam. Nem tudtam, hogy Márai ennyire sznob. Meg hogy ennyire régi, poros, fennkölt... Erőltetnem kellett magam, hogy befejezzem. 
A kötet 202 rövid részből áll, mindegyik az élet valamely területéről szól, vagy valami jótanácsból áll. Úgy éreztem tanácsaiban folyamatosan visszafog, leint, dirigál, vezényel. Így kell, úgy kell, ezt soha, azt muszáj. Totálisan kategorikus. Jogi ismertetés és bibliaízű. És ugyanazt szajkózza mindenre. Mellesleg idegesítően ugyanazzal a szókinccsel ismétlődik minden, mintha az egész egy nagy halmaza lenne annak, hogy műveltség, erény, isteni, magány, feladataid, rang, hiúság, éljél, haljál.
A sok nagy szó mellett elég kirívóan furcsa a citromlével megöntözött sárgarépa fogyasztásának fontossága... 
Eleinte jegyzeteltem, hogy mi nem tetszik, de túl sok lett a jegyzet, így abbahagytam. 
Nem mondom, hogy nem voltak benne jó gondolatok. Voltak. Tetszett hogy pl. az a dolgunk, hogy éljünk, és elfáradjunk - de lehet, hogy ez csak épp Szerb Antalra emlékeztetett, mert abban is szerepelt. Tetszett, hogy azt írja, az orvos az életmódodat nem tudja meggyógyítani, tetszett, hogy azt írja, "csak az ember olvas", és ez kiemel minket. Vagy hogy az élet mellékes feladatai öregítenek legjobban, pl. a csomagolás. 
De nem minden gondolata követendő, sőt. Nagyon alaposan meg kell gyomlálni ezt a füves könyvet... Gyomláltam is, és a végére maradt egy puszta, három szál fűvel.
Ez a Márai egy elég besavanyodott, önelégült, tipikusan nehezen kezelhető, magának való "alkotó" ember lehetett. Szerettem volna csodálni, és akarni az egész életművet, de nem sikerült, Márai ennyi volt nekem. Jó volt az első megérzésem. 

Értékelés: 10/3,5  Ekkora egy túlértékelt sznobságot... 

2013. április 8., hétfő

Íme a Gyökértelen magyar borítója!

Végre végre napvilágra került a borítóterv is Chris Howard: Gyökértelen (Rootless) című könyvéhez, ami a könyvfesztiválra jelenik meg a Főnixtől. Lehetőségem volt előolvasni a könyvet, és írtam is róla, a bejegyzést >itt< találjátok. A magyar kiadás borítója szerintem sokkal eltaláltabb, szebb, mélyebb, színeiben hangulatosabb és disztópia hangulatát kelti, mint a másik. 
És nem utolsósorban blogos ajánló található rajta! :) 
Nézzétek meg még nagyobban is, a képre kattintva! 


2013. április 7., vasárnap

Plain Truth - Egyszerű igazság

Hamarosan újabb Jodi Picoult regény jelenik meg magyarul, kis kihagyás után, Egyszerű igazság címen az Athenaeum Kiadónál. Angol eredetijét , a Plain Truth-t még 2010 novemberében olvastam, és mivel most aktuálissá vált a dolog, áthoztam a régi bejegyzést ide a blogspotra is. Érdemes elolvasni a könyvet, amiben feltárul az amishok rejtett világát, és mesél egy borzasztó bűntettről is, olyan Jod Picoult-san, elgondolkodtatóan, több szálon, a szereplőkön keresztül vezetve le a történteket.

Íme a régi írásom róla:



"We look alike. We pray alike. We live alike' she said 'But none of these things mean we all think alike."

A nagy Picoult lelkesedésem a My Sister's Keeper elolvasása után több és több Picoult-könyv beszerzésére sarkallt, mégis csak most jutottam el odáig, hogy olvassak tőle valamit másodikként. Olyat választottam, ami még nem jelent meg nálunk, hogy ne mindig ugyanazon öt (A nővérem húga, Elrabolt az apám, Tizenkilenc perc, Szívtől szívig, Törékeny) magyarra is lefordított könyvről lehessen ajánlót találni. :)
Plain Truth című könyvről már írtam egy rövidet, amikor megkaptam ajándékba; a fülszöveg és a borítón lévő figyelemfelkeltő mondatok, és a már-már védjegyes "Picoult-kérdés": a Te mit tennél? - What would you do? ígéretesnek mutatták a regényt.
A történet főszereplője Katie Fischer, egy Amish lány, akinek életébe akkor csöppenünk be, amikor a csűrbe bújik, hogy életet adjon gyermekének, akit titokban hordott a szíve alatt, és akinek létezése fenekestül felfordítaná Katie, a család, és az egész Amish közösség életét. Katie a gyermekkel karjában elalszik, és mire felébred, az nincs sehol. Imái meghallgattattak volna? Azt kívánta ne legyen ott a gyermek, és az eltűnt... De amikor másnap pokrócba bugyolált, elrejtett halott csecsemőt találnak, a világ mégis megfordul a szereplők körül.
Katie szabadlábon lehet a tárgyalásig azzal a feltétellel, hogy védőügyvédje, Ellie- akihez egyébként rokoni szálak is fűzik -, vele marad mindvégig. Ellie tehát, aki azért jött vidékre, hogy kiszellőztesse a fejét és kiheverjen egy szakítást, egy Amish farmon találja magát, "bezárva" és elzárva a modern világtól, miközben megpróbálja megoldani Katie ügyét... de eleinte folyamatosan csak falakba ütközik. A történet bonyolódik amikor képbe kerül Jacob, a kiközösített báty, Hannah, a halott húg szelleme, és Dr. Cooper, Ellie régi jó barátja, aki pszichiáterként próbálja kibogozni Katie tartózkodó szavaiból az igazságot.

"Things had a way of working out for the best, when you let them run their course."

Kicsit lassan haladtam a könyvvel, ami részben a könyv hibája, részben az enyém. Egészében hosszúnak tartom az egészet, 450 oldalban ecsetelnek viszonylag kevés eseményt, és a tárgyalás is úgy éreztem későn kezdődik. Viszont mégse mondhatom rá, hogy unalmas, és hogy, hogy nem, a karaktereket megkedveltem, pedig először igen közömbösek voltak, és zavaros volt hogy kihez hogyan viszonyuljak. A kevés igazi történés mellett persze sok mindent megtudunk az Amishokról, emberi kapcsolataikról, gondolkodásukról, elkötelezettségükről, hitükről, közösségükről, ami hihetetlen hogy még létezik, egy ilyen modern, karrierista és önző világban. Totálisan irreális, hogy valakik így tudjanak élni és gondolkodni. És mégis, oda lyukadtam ki, hogy elfogadtam őket, és együtt tudtam érezni hol ezzel, hol amazzal. Ez megint Picoult-nak az a specialitása, hogy valódi embereket ír meg, nehéz és kicsavart helyzetekben, és nekünk nem feltétlenül kell döntenünk, hogy kinek hiszünk vagy hogy kit szeretünk, sőt, változik is állandóan hogy épp kit ítélünk el, vagy kit nem. A lényeg, hogy elgondolkodtat.

"…heartache can cement a marriage just as much as happiness."


Nem olyan "nagy", és jól sikerült sztori ez, mint A nővérem húga, de érdemes olvasni. Elrugaszkodottság ebben is van, lehetne kritikával illetni a tárgyalóteremben zajlottak szentimentális voltát is, kicsit amerikai filmes volt az a rész néhol. De a karakterek jók, az érzelmek, a dilemmák megvannak, és meg kell mondjam, már az első oldalaktól a megoldásra voltam kíváncsi, és féltem is hátralapozni, nehogy meglássak valamit, de azt hiszem esélyem se lett volna meglátni, mert amikor már azt hittem, hogy az utolsó fejezetnél, a sarokba vágom a könyvet, hogy nem lehet igaz, hogy nem derül ki az amire gondolok, akkor az utolsó előtti lapon egy olyan sor után, amitől semmit nem vársz, dirr, rávágják a kezedre a pajtakaput... A feszültség fenntartása tehát sikeres volt, és valamelyest krimi színvonalra hozta a könyvet.



Ellie és Coop mellékszála, vagy nem is tudom, lehet hogy ez is főszálnak nevezhető, emlékeztetett A nővérem húgából Campbell és Julia történetére. Ellie a kőkemény ügyvédmaszkból kibontakozik szép lassan, és sok mindent tanul önmagáról és másokról is, így a világtól elzártan.

Hiányoltam, hogy a szülőkről, Aaronról és Sarah-ról többet tudjunk meg. És hiányoltam a narrációval kapcsolatban hogy több szereplő szájából halljunk dolgokat. Azt egy fokkal magasabbra emelte volna az egész regényt, ha A nővérem

húgához hasonló elbeszélésmódban, 3-4-5 szereplő beszélt volna felváltva, nem csak a sima meg az Ellie által mesélt fejezetek váltakoznak.


A cím nem csupán a tiszta, egyszerű, világos vagy puszta igazságra utal. Az Amishok másnéven Plain people-nek is hívják magukat. Ezen felül, a kötet végén a könyvklubok számára szánt kérdéseknél - amik tényleg elég jók - rájöttem hogy van még egy picit mélyebb jelentése is.

Értékelés: 10/8 Kicsit hosszúra nyújtott, de feszült, izgalmat fenntartó regény, amiben van szerelem, bűnügy, rejtély, vallás, erkölcs, tárgyalás és mégsem valami sablon, még az igazán amerikai filmes részek ellenére sem, mert jók a karakterek, és az embert kénytelen-kelletlen érdekli mi történik, még akkor is, ha sok mindennel nem ért egyet. Szép nagy falat volt ezt a két világot, két igazságszolgáltatási rendszert így szembeállítani, és a bűntény kapcsán szociális, családi, pszichológiai kérdéseket feszegetni.

A végkonklúzió az, hogy kell még Picoult-t olvasni, mert nagyon jó. Ez a kötet még egy hangyányi Alice Hoffman-os hangvételt is kapott, ami különösen tetszett. Remélem kiadják ezt is magyarul, mert kíváncsi vagyok mások véleményére is a blogokból, és arra is, vajon milyen címet adnának neki.


Plain Truth könyvtrailer.

Plain Truth film (!!!) 2004-ből.


A régi blogomról áthozott bejegyzés, eredeti helyéért: KATT

2013. április 5., péntek

Szerb Antal: Utas és holdvilág


"Éva nem változott semmit. A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született, és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban."


Sok hasonló, szépen megírt mondatot, gondolatot sorakoztat fel a könyv. Néha kicsit bebugyolálva, elrejtve, de mégis kivillannak a sorok közül, és elkapnak: gondolkodj el rajtam, gondolj belém…

Bár nagyon is megtörténnek a leírt események a könyvben, az egész mégis mintha a realitástól elrugaszkodott látomás, ideges lázálom lenne. Tökéletes a helyszín hozzá: Olaszország, vagy inkább nevezzük Itáliának, mert az igazi, régi Itália jelenik meg. Aprócska, elrejtett városkák, csipetnyi művészet, Toszkána és Umbria… Aki járt már olasz vidéken, érzi tőle az illatokat, a hangulatokat. És biztos sok minden mást is. Mert ez egy amolyan önkereső regény.

"– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt? 
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem."

Mihály és Erzsi velencei nászútjával indul, és nem is sejtenénk, hova lyukad ki. Ami nosztalgikus, és nosztalgiázós elbeszélésnek, történetmesélésnek indul, annak szereplői lassan megelevenednek, mintegy előlépnek a múltból, újra egy helyre sűrűsödnek, olyan érthetetlen és misztikus egybeesésekkel és véletlenek folytán, amilyeneket csak a való élet produkálhat. Előkerül Mihály összes gyerekkori, diákévekbeli jóbarátja: Szepetneky János, Ervin, aki időközben Páter Szeverinusz lett, Ulpius Tamás és Éva… Nem csoda hát, ha Erzsi háttérbe szorul. Mihály egy tévedés folytán rossz vonatra száll vissza kávéja után, és innen már nem sok kell neki, hogy úgy döntsön, önkényes bujkálásba kezd, felfedez, ábrándozik, és egy lélekhullámvasútra kerül, ami nem hasonlít semmihez, ami egy nászútba beleillene. De ez már nem is nászút, ketten kétfelé, különös motivációkkal. Persze különös, és elég ellentétes motivációkkal is érkeztek a kapcsolatba, nem csoda hát, ha kioltották egymást. 

Ulpiusékat, a furcsa testvérpárt kissé túlmisztifikáltnak éreztem. A halál-kultusz sok volt, nem szerettem, hogy milyen gyerekes örömmel játszottak el annyi halált, mennyire az erőszakos halálnemek körül forogtak, milyen perverzióik voltak. Lázadók voltak, de olyanok, akiktől normálisan távol marad az ember. Ha közel kerül, sodorják magukkal.
Éva mindenkit megbabonáz, maga a titokzatosság, és az is marad, évek, évtizedek múlva is.

"Nosztalgia ellen nincs orvosság."

Egy rakás különc, akik mégis megpróbáltak beolvadni a normáls, átlagos életbe. Szerintem igazából egyikőjüknek sem sikerült, még akkor sem, ha a látszat esetleg mást mutatott, mert valahogy egyikőjük se nőtt ki a diákkorból, nem lett felnőtt, a szó szokásosnak vett értelmében.

"Az egyetemet végeredményben én is csak úgy tekintettem, mint néhány évi haladékot. Időt nyerni, mielőtt felnőtt leszek."

És mindenki összejön Itáliában. Mintha nem is nászutat próbálnánk lebonyolítani, hanem egy össznépi osztálytalálkozót. Ahogy az egy jó találkozóhoz illik, fény derül aztán néhány titokra is, kikristályosodik néhány homályos pont.

Kicsit elvont, és beteges az egész, de meg van komponálva, és szépen megírva. Az első felét kifejezetten élveztem. A második része nehezebben csúszott, egyre inkább éreztem rajta, hogy ez egy férifias, férfilelkületű könyv. Olyan "zoknis", ahogy barátnőmnek jellemeztem. :)  Nem olyan, amilyeneket általában olvasok. Nem mintha ezt elutasítanám – hiszen Ottlik Iskolája az egyik kedvencem.

Tetszett is, nem is, elolvastam, befogadtam, aztán majd elfelejtem. Nem találtam magamra benne, de ez talán nem is olyan nagy baj, mert motoszkálni azért motoszkált bennem is sok minden, miközben hallgattam. Kevesebb sznob megnyilvánulással még jobb lett volna. Kulka János felolvasása nagyon jó, kellemes a hangja, tökéletes hangoskönyvekhez.  

Értékelés: 10/7

2013. április 4., csütörtök

Paperback verzió - The Casual Vacancy



Júliusban érkezik Rowling új regényének a The Casual Vacancy-nek (Átmeneti üresedés) a paperback, vagyis puhafedelű kiadása. A borítók ma láttak napvilágot, bal oldalon lent a brit, jobb oldalon az amerikai változatot láthatjátok. 



Kinek melyik tetszik jobban, akár egymáshoz, akár az eredeti, kissé totó-lottós változathoz képest? :) Engem a brit kicsit a The Lollipop Shoesra emlékeztet, a jobb oldali, amerikai pedig az Agatha Raisin könyvek és a Doc Martin című sorozat kisvárosias angliai hangulatát idézi. 


UK és US paperback
Az infó >innen< és >innen< van. 

2013. április 2., kedd

Mind felnövünk

Neil Gaiman: The Graveyard Book


Egy szörnyű, sötét éjszakán egy egész család esik áldozatául egy kegyetlen gyilkosnak, egy Jack nevű embernek. Egy egész család, kivéve a legkisebb fiút, aki még szinte kisbaba. Mászva nyer egérutat, és nem is tud róla, mitől menekült meg. Lemászik a lépcsőkön, ki a bejárati ajtón, fel a közeli dombon, és be a temetőkapun. A temetőben pedig nem várt oltalomra és családra lel. A szellemek és Silas veszik védelmükbe a gyereket, akit Nobody Owensnek neveznek el (Senki Owens), és Bodnak becéznek. Silas és a sírkert „lakói” közösen nevelik fel a fiút. De meddig védhetik meg a Jack nevű embertől, és magától a világtól?

Bod a halottaktól tanul meg mindent az életről, és emiatt néha akadályokba ütközik, ugyanakkor sok olyan képességre is szert tesz, amit emberként, vagy a temetőn kívül nem lenne képes megcsinálni. 
A fiú sok kalandot él át a sírkövek közt, megismerkedik egy másik embergyerekkel is, Scarlettel, akit néhány év múlva véletlenek folytán viszontlát, egy boszorkánnyal is különös kapcsolatot alakít ki, még síremléket is szerez neki, és életveszélybe kerül egy ghoul-gate mögött - na erről fogalmam sincs mi magyarul. :) 
Szóval kalandozik. Megismerkedik persze a kinti világgal is, mert kikönyörgi, hogy egy ideig iskolába járhasson, és amikor tudomást szerez arról, ki ölte meg a családját, bosszút akar állni. Hogy zárul a történetük a Jack nevű emberrel, és hol? 

A regény 2008-ban jelent meg, és már egy ideje a várólistámon csücsült, de valahogy nem vonzott annyira mint más könyvek. 
Jól indul, sejtelmes és izgalmas, de utána mégse egészen azt adta, amit vártam. Túl epizodikusnak találtam, az egyes fejezetek, főleg az elején, nem lyukadtak ki sehova, a szereplők haloványak voltak haha, és nem csak szellem-voltuk miatt. Akkor kezdtem kicsit élvezni, amikor Bod iskolába került, illetve magával a Jack-kel zajló dolgokat, bár ott is volt ami erőltetett volt. Nem is tudom. A helyzet az, hogy nem tudom eldönteni, hogy állok ezzel a könyvvel. Nem Gaiman színvonal, akárhogy is nézem. Összedobta. Vagy külön történeteknek indult, és aztán összefércelte. Az eleje izgalmas, utána kifejezetettn rossz, unalmas, a végkonklúzió mégis tetszett, mert úgy éreztem tőle, hogy ez így helyes, és akármilyen metaforikus környezetbe helyezzük - itt épp egy temetőbe, szellemek közé - mind felnövünk, és mindenkinek ott a világ, hogy felfedezze magának. 

"If you dare nothing, then when the day is over, nothing is all you will have gained."

Az, hogy a Dzsungel könyvéhez hasonlítják szerintem erős túlzás, csak abban hasonlít arra, hogy egy más közösség nevel egy embergyereket. 

Összességében elég nagy szenvedés volt végigolvasni. Sokkal jobban ki kellett volna dolgozni a jó jeleneteit, pl. amikor Bod bujkál az antikos boltban, és a Jackek hátterét, világát is jó lett volna kifejteni. Silasról is szerettem volna többet megtudni, ő igazán jó karakter volt, de túl sok titok övezi. Egy szó mint száz, ezt én visszadobtam volna, hogy Neil, hát dolgozzuk ezt még át...
Mesében a Coraline-hoz képest sehol nincs, történetben gyengébb, mint a Csillagpor, vagy az Elveszett próféciák (bár én attól se vágódtam annyira hanyatt).
Értékelés: 10/5

Magyarul a könyv A temető könyve címen jelent meg. 

Érdekes szavak, kifejezések: 
- pell-mell: összevissza, összevisszaság
- susurrus: suttogás, sustorgás
- avarice: fösvénység, kapzsiság
- thicket: bozótos, sűrű bozót
- wicker: vesszőből font
- dowdy: lompos, rosszul öltözött
- piebald: tarkafoltos
- bramble: földi szeder
- obduracy: makacsság, konokság

Újabb Simenon!

Új Georges Simenon kötet jelenik meg az Agavénál május 9-én, a megszokott szép külsővel: Maigret és a flamand lány.

Fülszöveg: "Givet egy álmos kis település a belga határon, és főleg azokból a hajósokból él, akik kénytelen-kelletlen pihenőt tartanak itt, mielőtt átkelnének a Maas folyón Franciaországba.
Maigret ide, a ködös északra utazik; nem hivatalos kiküldetésben jár, hanem felesége rokonának kérésére érkezik a kisvárosba, hogy segítsen bebizonyítani a flamand Peeters család ártatlanságát egy fiatal nő eltűnésének ügyében.
Peeterséket, a gazdag kereskedőket tiszta szívből gyűlöli szinte az egész város, mert kuncsaftjaik olyan, jószerivel csak inni betérő flamand hajósok, akik szívesebben vásárolnak inkább náluk, az otthonos, borókapálinka-illatú boltban, mint a francia kereskedőknél. De irigylik őket azért is, mert nagyobbik lányuk, Maria az apácáknál tanít, Joseph fiuk pedig ügyvédnek tanul, s karrierjét aligha fogja megzavarni az sem, hogy az eltűnt nőnek három éve fia született tőle.
Végül megtalálják Germaine holttestét, s kiderül, hogy a nőt egy kalapáccsal verték agyon. Ki lehet a gyilkos? Az üggyel megbízott helyi rendőrfelügyelő túl könnyen talál tettest, Maigret viszont tudja, hogy várnia kell, közben pedig Peetersékkel kávézgatni és körtés süteményt enni. A türelem előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét…"