2012. szeptember 29., szombat

Érkezik A kör!

Hamarosan  megjelenik a svéd szerzőpáros, Mats Strandberg és Sara B. Elfgren A kör című könyve, ami az Engelsfors Trilógia első kötete. Engelsfors egy apró, kitalált svéd városka, ahol nem kell a szomszédba menni a különös dolgokért. Rejtélyes haláleset, boszorkányok, titkok...
Volt szerencsém egy részletet olvasni már a könyvből, és meg kell hogy mondjam, már az első fejezet megfogja az embert: egy szokványos igazgató-diák beszélgetés különös, misztikus hangulatúvá fordul, amikor a tanár titokban borítékba teszi a fiú egy kósza hajszálát... füstszaggal a hajunkban ébredünk egy rémálomból...és az ember, mit ad Isten, csak úgy láthatatlanná válik pár percre... 

A könyv fülszövege:  "Engelsfors. Egy apró csodás kis város Svédországban, ahol 6 lány épp csak elkezdte a középiskolát. Semmi közös nincs bennük – kivéve hogy mindegyikőjükben ősi ördögi erő lakozik. Az őszi szemeszter csak elkezdődött, amikor egy halott diákot találtak a suli egyik wc-kabinjában. Mindenki öngyilkosságra tippel. Mindenki, leszámítva a hat lányt, akik tudják az igazságot. Egy éjjel, amikor a hold kísértetiesen vörösen borítja be az eget, a lányok találkoznak a parkban. Nem tudják hogyan és miért mentek oda, csak azt tudják, hogy szükségük van egymásra a túléléshez. Azt mondják boszorkák. Egy ősi prófécia állítja, hogy ők a kiválasztottak. Ettől a naptól kezdve a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Az idő csak fogy. Valami vadászik rájuk, és ha nem ők találják meg előbb és pusztítják el azt, akkor ők halnak meg…"

Várható megjelenés: 2012. október 25.
Kiadja a Geopen Kiadó.

A Kör trilógia blog oldala: ITT.



2012. szeptember 27., csütörtök

In nineteen minutes you can stop the world...

 Jodi Picoult: Nineteen Minutes



“In nineteen minutes, you can mow the front lawn; color your hair; watch a third of a hockey game. In nineteen minutes, you can bake scones or get a tooth filled by a dentist; you can fold laundry for a family of five.

In nineteen minutes, you can stop the world; or you can just jump off it.”


Bámulok erre az üres lapra egy ideje. Tizenkilenc perc alatt akár meg is írhattam volna ezt a bejegyzést. De nem akart összeállni. 

Valami többre, és másra számítottam. Ez egész egyszerűen egy lejátszott kör volt. Egy biztonsági könyv. Vagy csak nekem lett volna ilyen egyértelmű? Nem is a "csavar", mert arra nem jöttem rá, hanem az egész szituáció. Elképzelhető, hogy én ezen már túl sokat gondolkodtam, vagy hogy egyszerűen túl erőteljes véleményem van a dologról. Annak idején, hogy amikor megkaptam ezt a könyvet, és odáig jutottam, hogy el is szeretném olvasni, Magyarországon is megtörtént az első iskolai lövöldözés,én pedig érthető okok miatt egy ideig inkább távol tartottam magam a könyvtől. Tőlem cirka 1,5 kilométerre lövöldöztek. Telefonok jöttek a szüleimtől, a barátaimtól: hol vagyok? Miért mi történt... ? Ez és ez. Döbbenet. Nekem nem kellett bemutatni, hol voltak a diákok. Hova menekült az elkövető. Ismerős volt a terep, túlságosan is. Néhány nap múlva álltam én is ott, gyertyát gyújtva, és üresen bámulva magam elé. Nincs már biztonság - hogy is lehetne biztonság, ott, ahol emberek vannak. Az se biztosíték már, hogy "gyerekek". Csak az fáj a legjobban, hogy gyakorlatilag még ma sem történt semmi, hol az ítélet, hol a példa statuálás? ...

Ha belegondolok, utáltam ennek a könyvnek a szereplőit. A stílus persze rendben volt, sodort magával, és érdekelt a végkifejlet. Jodi Picoult tudja hogy kell a mondatokat szépen egymás után fűzni, de fenntartom, amit az elején írtam: ez egy biztonsági játszma. A tárgyalás rész egy vicc. Az indíték egyértelmű, Peter jelleme lerágott csont. Átlátszó az egész, ami homálynak van beállítva. 

Na de vissza a szereplőkre. Itt mindenki bűnös. És mindenkit el kellett volna valamilyen szinten ítélni. Lacy és Lewis Houghton idealista félbolondok. Alex egy határozatlan, kissé öntelt, alapjában véve figyelmetlen anya, de még mindig ő volt a legszimpatikusabb. Josie Cormier egy buta kamasz, aki képes egy olyan bunkóval együtt lenni, mint Matt Royston, egy ilyen hímsoviniszta hülyét szeretni, lefeküdni vele, szót fogadni neki (!!!). Matt Royston olyan szinten sztereotíp példája a "na ilyen pasit ne" kategóriának, hogy az már fáj. De rajta kívül is, az összes Haley Weaver és Brady Price és Courtney Ignatio is mind mind, kiléptek szépen egy Amerikai pitét parodizáló gúnyfilmből, és képviselik a tipikus idióta amerikai tiniket. A népszerűség áhítása, a klikkesedés is nagyon amerikai volt. Túlságosan is.
És most őket sajnáljam? Komolyan? Nem mintha Petert akarnám sajnálni. Az a nagy büdös helyzet, hogy senkit nem tudtam ebben a könyvben sajnálni. Nem is akartam, és nem is érdekelt a sorsuk igazán. Félreértés ne essék, az iskolai lövöldözés egy elítélendő cselekedet, és borzalmas azoknak akik így elveszítenek valakit, vagy szemtanúi, passzív résztvevői, túlélői egy ilyen történésnek... Pont. 
Miért sajnáljam Petert, amikor tehetett volna az ellen, ami történt. Gyúrta volna ki magát előbb, mint a börtönben.Vágott volna vissza, állt volna ki magáért, barátkozott volna a megfelelő emberekkel, a megfelelő módon. Aki nyuszi, annak meghúzkodják a bojtos kis pamacsfarkát, ez a világ sora. 
A vérengzésre, amit elkövetett, nincs mentség, és én nem tartom mentségnek azt hogy ki és hogy provokálta. Ugyanakkor gyűlöltem ezeket a fattyakat, akik jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, csak ál-depresszióba esni, öngyilkosságot tervelni, másokat bántani, Petert céltáblának használják. A fagyi visszanyal. Hergeld fel a kutyát, és megharap. 
A többiekkel egy kalap alá véve utáltam Josie-t is, aki a konformizmust veszi fel pajzsként, és fel sem tűnik neki, hogy elveszíti közben önmagát. Azt vártam, hogy Josie-val kapcsolatban kiderül majd valami, ami kiemeli őt a többiek közül, de nem éreztem végül semmi ilyesmit. Elmehet ő is a francba a tervbe vett öngyilkosságával, meg az egyéb kis titkaival.

A kedvenc szereplőm egyértelműen Patrick Ducharme  volt.

Nagy tanulság nem kerekedett az egészből. Sőt, kissé szirupos befejezést kapott az utolsó oldalakkal. Ahelyett, hogy meghatott volna, vagy elgondolkodtatott volna még jobban, üresen hagyott. Mindezekkel az ellentétes gondolatokkal - hogy mindenki rossz, senki se jó, ugyanakkor mégis állást tudsz foglalni, hogy ki a legrosszabb, hogy üresen hagy, de mégis felbosszant bizonyos szinteken, hogy agyon kritizálod, mégis, valahogy szeretted olvasni - no, hát ebből jön ki végül egy 10/7. Legyen bár nehéz téma, mire elért hozzám/nk, már a sajnálatos aktualitások révén, nem üt úgy. Vagy csak én acéloztam meg magam túlságosan. 
Hát. Ezt rakja össze valaki. Élveztem olvasni, de mérges vagyok, amiért nem hagyott mély nyomokat. 

A hangoskönyv változat nagyon jó, Carol Monda felolvasása nagyon tetszett, és a fülembe cseng most is a szép kiejtése, még az olyan undok neveknek is mint Matt Royston. 

Akaratlanul is A nővérem húgához hasonlítottam magamban a könyvet, ami nálam, de még nagyon sokaknál is a non plus ultra Picoult-tól. Ott érdekelt mindenki. Fejezetenként változott, hogy kinek is van igaza, ki mellé is álljunk, olyan jól volt összerakva és narrálva, hogy elképesztő... Egyfolytában kattogott a fejemben, hogy Te mit tennél? Itt nem éreztem ezt. Jodinak sikerült ebben a könyvben jópár lufi-karaktert összedobni, és nem vitt bele a szokásos morális dilemmákba, és hogy kinek az oldalára álljak egyes nézőpont váltásoknál.
A borító felirata is valahogy sántít, mert Lacyt helyezi a középpontba, és a kérdésfeltevés sem jól világít rá a témára.

“When you begin a journey of revenge, start by digging two graves: one for your enemy, and one for yourself.” 


!!! SPOILER !!! 

Két megjegyzés, ami sokat elárulhat a cselekményből.. 
- Azzal nem értettem egyet, hogy Josie 5 évet kapott. Valahogy nem tűnt fairnek, bár, ahogy mondom, büntetést mindenképp érdemelt ő is. 
- Matt Roystonra muszáj visszatérnem, annyira dühít. Hogy hogy hogy hogy lehet egy ilyen fiúval leállni? Hooogy? Hát ember, kapj az agyadhoz, bejelenti neki Josie, hogy pozitív a terhességi teszt, és ő tovább hadovál valami buliról. Megüti. Semmibe veszi. Mellekkel és vaginával rendelkező dísztárgy kell ezeknek, nem barátnő. Kit érdekel hogy olyanokat mond hogy nem tud nélkülem élni, bwahh, kiráz a hideg. Összegezve: pfujj. A Matt Roystonokat mindenki kerülje el messziről.
- Vártam egy pillanatot, valami nagyobb, nyomósabb trigger pontot, ami rávitte Petert az öldöklésre. Az email felbukkanása a gépen - szerintem halovány. Bár kétségtelen, hogy a megaláztatás magasfoka volt maga az email által generált ebédlői jelenet.

!!! SPOILER VÉGE !!! 

2012. szeptember 26., szerda

Judith Uyterlinde: Peteérés

Még a tavalyi Alexandrás akcióban kaparintottam meg filléres áron ezt a kötetet, és amolyan könnyű női olvasmányként raktároztam eddig. 
És az is, semmi több. 
A könyv a szerző saját memoárja, naplója azokról az évekről, amikor a teherbe esésért küzdöttek a férjével. Próbálkozások, vetélések, lombikbébik, hormoninjekciók sora, tulajdonképpen "a szokásos". A könyv nagy hibája, hogy mindez valóban a szokásos kálvária marad. 

A gyermektelenség, meddőség, a hiábavaló próbálkozások persze nagyon sajnálatos és rossz dolog, és együtt is éreztem a szerzővel is, és bárkivel, aki hasonló problémával küszködik, de ha már könyvet olvasok erről, akkor abban legyen valami eredeti, egyedi. Az hasson meg, akár ríkasson is meg, legyen szívhezszóló. Vágjon jól kupán. Ez a könyv egyiket sem teszi meg. Nagyon elsőszerzős, nagyon amatőr naplós, és nagyon sok benne az önsajnálat, ismétlés, ellentmondás. Először nyavalyog, hogy nem tud örülni mások örömhíreinek, újszülöttjeinek stb, a következő bekezdésben meg már ott áll, hogy természetesen örültek a nővére x-edik terhességének blabla.

Paul, a férj kifejezetten idegesítően buta hím. Én mondjuk nem mertem volna a saját férjemről egy ilyen képet lefesteni a könyvemben, pláne nem a megcsalásokról beszélni benne. Nem éreztem magamhoz közel ezeket a szereplőket. A pasi ahogy mondtam, üres, lufi. EQ-nuku, aki még azt se tudja hogy a frissen elvetélt feleségét esetleg ajánlatos lenne szeretgetni kicsit, meg megvigasztalni. A nő meg - aki ugyebár a szerző - nagyon határozatlan, önbecsülése nincs, de a személyiségéből se sokat éreztem. A gyerek utáni vágyat elég tárgyszerűen szemléli, nem tudom eldönteni valóban akar-e gyereket, olyan gépiesen megy végig mindenen. De lehet hogy mindez az érzelemmentes kifejeződés csak azért van, mert a szerző egyszerűen nem tud jól írni. 

Egy egydélutános könnyű olvasmánynak elmegy, de ahhoz lehet jobbat is találni ennél, ez túl klisés. 
Végkonklúzió nincs, csak a köszönetnyilvánításból lehet megtudni, hogy örökbe fogadtak. A borító tök jó, de ennek tükrében semmi értelme. 

Értékelés: 10/4

2012. szeptember 24., hétfő

Georges Simenon: Az özvegy

Ez volt a második olyan Simenon kötetem, ami nem a Maigret-sorozatba tartozik, hanem a szerző pszichodrámának aposztrofált könyvei közé. Avagy izgalom és feszültség van, pipafüst, pálinka, Lognon és Maigret nincsenek! :)
Az Agave szépen sorra veszi az eddig meg nem jelent Simenonokat, és most került sorra Az özvegy című könyv, amiből 1971-ben film is készült Alain Delonnal és Simon Signorettel. 

A könyv fülszövege: "1934-ben járunk. Coudercné, a középkorú özvegyasszony félig süket apósával él a tanyáján, ahová tizennégy évesen került szolgálólányként, pár év múlva hozzáment a család fiához, majd idejekorán megözvegyülve átvette a ház irányítását. Elhunyt férje ellenséges nővérei hiába próbálják azt tőle visszakaparintani, az özvegy minden erővel küzd ellenük. Egy nap a tanyán felbukkan egy titokzatos, jóképű idegen, akiről kiderül, hogy gyilkosságért öt évet töltött börtönben, mielőtt kiengedték. Az özvegy Coudercné kisegítőként alkalmazza Jeant a tanyán, és rendhagyó kapcsolat alakul ki közöttük. A férfi kezdetben megnyugszik, lecsillapodik az idillinek tűnő környezetben, de egy váratlan esemény hatására igazi kötődéseket nélkülöző gyerekkorának, majd későbbi letartóztatásának emlékei lassan felelevenednek benne, s ez hamarosan drámai következményekkel jár…
Simenon mesterien megírt pszichodrámája egyszerre könyörtelen társadalombírálat és tragikus történet. A könyvből 1971-ben nagy sikerű film is készült Alain Delon és Simone Signoret főszereplésével."
/A kép forrása: google.com/
Ez egy olyasfajta könyv, amelynél már az elején érzi az ember a baljóslatú végkifejletet, és viszonylag hamar ki lehet találni, hogy a feszült hangulat hová fog vezetni. Mégis viszi magával az embert, ahogy egymásba szövődnek a mondatok és bár fullasztó, és borzalmasan nyomasztó hangulatot akaszt a nyakunkba, nem lehet nem csodálni, hogy hogy is alkotta meg Simenon ezt a vidéki házat, az özvegy Coudercnéval, a pipázó öreg tatával, a fekete Félicie-vel, a buta Francoise-zal, a kövér Amelie-vel és persze Jeannal, aki csupa rejtély, és mégis, olyan tisztán tudni véljük a gondolatait... 

"Ami téged illet, szegény Francoise, annyira buta vagy, hogy ahelyett, hogy beszélünk hozzád, egy marék szénát kellene eléd rakni…"

Aztán a tehenek, a keltető, a rakpart, és az uszályok. A monoton ismétlődés, feladatoké, teendőké, kéréseké és parancsoké, amibe csoda-e ha nem bolodul bele az ember? Sűrű levegő, élére állított rend, de valami állandó belső tépelődés, elkapott, gyanakvó pillantások, rejtett és kevésbé rejtett bujaság, kacérság és leskelődés. 
Izzadtságszag. Gyöngyöző homlokok. Megnyalt szájszélek. Zsúfolt autóbuszok bajuszos öregasszonyokkal. Tehénbőgés. Zajló víz a csatornában. A feketekávéban megolvadó cukor. Viaszosvászon terítő. Esővíztől nehéz széna... 
Mesteri a nyomasztó atmoszféra megteremtése. A pszicho rész tehát rendben, de kár, hogy kicsit több drámát is elbírt volna a rövidke történet. 

Amikor meseanyu azt írta róla, nagyon szikár próza, nem értettem. De amikor már én is olvasni kedztem, rögtön én is ezzel a jelzővel akartam illetni. Könnyű mondatok egymás után, mégis ólomsúllyal nehezednek egymásra, és az olvasóra. Szomjazza az ember a történést. A véget. Akkor is ha tudja, hogy az sem fogja eloltani a szomját, csak a kaparó érzéssel a torkában hagyja magára... 

A kiadás nagyon szép, imádom a színeit, ezt a sokféle zöldet, és az egész kompozíciót, bár meg kell hogy mondjam, a hölgyike az elején nem jó választás volt. Hangulatilag, képvilágában igen, de ez se nem Coudercné, se nem Félicie az én olvasatomban. 
Kíváncsi vagyok a filmváltozatra. 


Értékelés: 10/7,5

/A kép forrása: cinereves.com/

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak! 

2012. szeptember 14., péntek

Két kincs

Idén nem olyan sokat bűnöztem, de nemrég kénytelen voltam megint elcsábulni, és rendelni két csodaszép könyvet a Bookdepositoryról. Tegnap érkeztek meg, és élőben még gyönyörűbbek. Az egyik Sarah Addison Allentől a The Peach Keeper, amit azért rendeltem meg, mert nemrég a szerzőtől a Sugar Queen a kedvencemmé lett. (magyarul megjelenik A Cukor Királynő címen okt. 30-án!)

A másik pedig Ian McDonaldtól a Brasyl című sci-fi, ami külsőre egyszerűen tündökletes, ez a legjobb szó rá! Színorgia :) Három idősíkon játszódik és és és hát a fülszöveg alapján nagy durranás. :) Ian McDonaldnek az Ad Astránál jelent meg nemrég A dervisház című könyve, azért nem azt rendeltem, mert azt most mindenki ismeri, ezt meg nem annyira, muhaha :) 

Szépek, ugye? :) És ha jók a sejtéseim, nagyon jók is.

2012. szeptember 13., csütörtök

A vörös copfos fruska

Lucy Maud Montgomery: Anne of Green Gables

Régi tartozásom ez a könyv. Mint megrögzött Váratlan utazás nézőnek, Avonlea rajongónak, és mint Hetty néni elkötelezett hívének, már rég olvasnom kellett volna az eredeti sztorikat, amik ebben a környezetben játszódnak. Az Anne könyvek sosem voltak meg, de a filmeket hellyel-közzel láttam, bár nem sok mindenre emlékeztem, csak a copfos, Anne-t játszó színésznőre és annak fantáziadús és csiripelő monológjaira. :)

Régi ismerősként köszöntöttem tehát Avonlea-t, Rachel Lynde-et, Marilla és Matthew Cuthbertet, Muriel Staceyt és még jópár személyt, helyet, na meg a hangulatot, ami a Váratlan utazás c. sorozatot idézi.  (De fontos leszögezni, hogy ez nem ugyanaz!)
A könyv első harmada ilyenformán teljesen magával ragadott, és nagyon élveztem hallgatni Anne szűnni nem akaró fecsegését, kedves gondolatait, Marilláékhoz kerülésének történetét.
Később viszont, talán valahonnan a felétől kezdve nagyon lapossá vált. Az egyik nagy esemény, amit megláttam előre, SPOILER! Matthew halála SPOILER VÉGE! tulajdonképpen egyik mondatról a másikra történt meg, és nem hatódtam meg rajta - részben mert tudtam, részben mert olyan semmilyen volt, ahogy leírták.
A kép forrása: picturebook.com

A könyv és a hangoskönyv is megtalálható itt. (Librivox.org felvétel, önkéntesek készítik) Ha a hangoskönyvet választjátok, ne lepődjetek meg, a szereplőket különböző személyek olvassák fel, plusz van egy narrátor, aki egyben Anne hangja is. Viszont elég elvetemült ötlet volt, hogy míg kb. mindenkinek a szereplő korának megfelelő hangja volt, addig Diana egy amolyan 80 éves nénike muffled mikrofonhangján hallatszott :D...
Gilbert hangja pedig kifejezetten egy mentálisan sérült ember benyomását keltette... Nem is lehetett így komolyan venni - de ezen túl is elég nevetségesnek találtam az Anne-el való csiki-csukit.

A kép forrása: weheartit.com

A kedvenc gondolat, a könyv végéről: "The beauty of life is not knowing what might lie behind the next bend in the road."

Értékelés: Talán kicsit kurtán nyilatkoztam, aminek az az oka, hogy pont az a varázs és "elvarázsolódás" maradt el, amire vártam. Vagy talán az a baj, hogy épp nemrég olvastam A padlásszoba kis hercegnőjét, amiben szintén egy bájos, színes képzelőerővel megáldott kislány szerepel- és ami most úgy tetszik, történetében, tanulságában, karakterábrázolásban, és egyáltalán, szórakozásban, sokkal többet adott. Anne középszerűnek tűnt mellette.
Lehet, hogy találtam valamit, aminél a film-verzióra szavazok a könyv ellenében?
10/7

Kérdés, hogy szerintetek folytassam-e?

2012. szeptember 7., péntek

Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei



Két Simenon után, amik meg kell hagyni, igen jók voltak, örömmel vettem kézbe ezt a sorban nekem harmadik könyvet, ami az Agave Maigret-sorozatos új kiadásai között kijött, és aminek meg kell hagyni megkapó a címe is, és a pajkos táncos-lábas borítója is. 

Fülszöveg: "Picratt's egy kis éjszakai klub Párizsban, ami hajnali négykor zár be. Mindenki hazafelé igyekszik, kivéve Arlette-et, az egyik táncosnőt, aki a körzeti rendőrőrsre indul, hogy bejelentsen egy tervezett gyilkosságot. Állítása szerint két férfi arról beszélgetett a mulatóban, hogy másnap megölnek egy grófnőt. Bár az elmondottak részletei meglehetősen ködösek, reggel a bűnügyi rendőrségen Maigret felügyelő és kollégái kihallgatják a lányt, aki viszont visszavonja a bejelentést arra hivatkozva, hogy előző éjjel részeg mámorában nem is tudta, mit beszél. Maigret-nek azonban bogarat ültet a fülébe a történet, majd délelőtt befut egy telefonhívás; gyilkosság történt, de az áldozat nem az, akire számítottak…

Georges Simenon 1950 decemberében fejezte be a Maigret és az éjszaka örömei című művét, ami az egyik legismertebb Maigret-regénnyé vált: mind a francia, mind az angol televízióban számos feldolgozás készült belőle."


A megszokott poros kisvárosi francia hangulat, a terjengős pipafüstl és a lassú, de cseppet sem unalmas nyomozás ebben a kötetben kiegészül a bárok, lebujok bűnös titkaival, vöröses fényével, bujasággal, kacársággal, és persze újabb bűntényekkel.
Arlette, a Picratt’s éjszakai klub egyik táncosnője egyik éjszaka kissé ittasan távozik munkahelyéről, majd miután egy másik bárban is fehajt még pár kupicával, elég bátorsága lesz, hogy elmenjen a rendőrségre bejelentést tenni, miszerint lehetséges, hogy egy grófnőt meg fognak ölni. Reggelig benn tartják, amikor azonban szinte visszaszívna mindent amit mondott, és tagadni próbál, részegségére fogva a zagyva beszédet. 
Maigret, Lognon és a többiek nyitva tartják a szemüket, hogy vajon befut-e valami egy grófnő meggyilkolásáról – és nem is kell sokáig várniuk. Csakhogy még előtte valaki másnak a halálhíre is megérkezik: Arlette-é. 
Vajon honnan tudta, amit tudott? Ezért gyilkolták meg? Milyen kapcsolatban volt az ifjú Albert nyomozóval? Mit tudnak a Picratt’s tulajdonosai a dologról? És vajon ki a grófnő, és ki a titokzatos Oscar, akinek neve véletlenül kicsúszott Arlette száján azon a bizonyos éjszakán… ?

A krimiszál megfejthetetlen, de mégsem ezért szerettem legjobban, hanem a szereplőiért, a hangulatáért. A Picratt’s fura tulajdonosaiért, Lognonért, aki elől Maigret minden jó ügyet elhappol, a sötét párizsi éjszakákban való bolyongásokért, futkározásokért. A kihallgatószoba fullasztó melegéért. Azért, hogy Maigret és társai ennyire pofátlanul sokat tudnak inni szolgálatban;  mintha egy-egy kupica pálinka nélkül nem is működnének. :) Azért a jóleső múltba kalandozásért, amit a regény ad.
Az egyik eredeti borító
Az utolsó sorokon hangosan felnevettem. Ezt leszámítva persze nem egy humoros könyv, hanem feszült, de mégis lazítós, könnyed francia krimi, táncosnőkkel és grófnőkkel körítve, ahol talán egy Oscar a hunyó – talán nem. 

Értékelés: 10/8 Nagyon élveztem olvasni. Amikor belefogtam, bevallom azzal a célzattal tettem, hogy gyorsan elálmosodjak, de az lett a vége, hogy 40 oldalt haladtam, és már semmi indíttatásom nem volt rádőlni a kispárnára. :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak! 
Beleolvashattok itt!

Előző két Simenon olvasásom:

Költözés, érkezés


Isten hozott mindenkit az új blogon!

Ez itt a pupillaolvas.freeblog.hu új verziója. A költözés oka, hogy a freeblog szerver kezd jó ideje megbízhatatlanná válni, a statisztika követhetetlen, és persze hogy a netes molyoló bagázs jó része már itt leledzik blogspoton. A végső lökést a költözésemhez Lobo adta meg, aki miatt annak idején elkezdtem blogolni, amikoris ma bejelentette, hogy bizony ő is vált a megszokott helyről.

Egyenlőre így nézünk ki. Sokak szerint a blogger kezelése könnyebb, mint a freeblogé volt, de ez számomra nem jelent semmit, ugyanis a freeblogon se nyúltam szinte semmihez talán egy óra hozzáadását és a linklista szerkesztését leszámítva, és egy pillangós gyári sablonnal vittem végig több mint 3 évet. (Biztos untátok is néha, bár volt aki azt mondta, az a sablon hozzámnőtt. :)) 

Nem tudom mennyi bejegyzést fogok áthozni, meglátjuk. Ami biztos, hogy ha érdekelnek a régebbi bejegyzéseim, megtaláljátok őket a pupillaolvas.freeblog.hu-n. 
A blog a régi szellemben folytatódik tovább, külsőségekben várhatók csak változások (amennyiben valamit sikerül csinálnom...).

Update: Kísérletezem a sablonokkal és főleg a hátterekkel és színekkel. Minden kritikát szívesen fogadok. :)
A bejegyzések áthozatalát elkezdtem, ezeket visszadátumozva találjátok majd meg ez alatt/előtt a bejegyzés előtt. Az idei könyves posztok mindenképp költöznek. 


2012. szeptember 5., szerda

Polina Daskova: Magzatvér

A könyvet még cirka másfél éve cseréltem Erika7-tel, de csak most kaptam hozzá kedvet hogy elolvassam. Annak idején már kinéztem magamnak, hogy biztosan egy jóféle orvosi krimi lehet – bár ezeket nem sűrűn szoktam olvasni, de a témája érdekelt.
A történet főszereplője Léna Poljanszkaja, a Smart című lap újságírója, aki két rossz házasság után úgy dönt egyedül vállal gyereket. Huszonöt hetes magzatára azonban szemet vet egy bűnszervezet, akik az anyaméhben elhalt magzatok véréből készített különleges és drága gyógyszerek fejlesztésével, kereskedelmével foglalkoznak. Csakhogy nincs elég olyan magzat, akinek fejlődési rendellenességei az élettel össze nem egyeztethetők, vagy amely magzatok nem mutat szívhangokat és életjeleket… A szervezet a lesznogorszki szülészet egyik orvosával, Amália Petrovna Zotova doktornővel az élen elhiteti bizonyos nőkkel, hogy gyermekük halott, a szülést be kell indítani. Tiltakozásukat pszichés labilitásnak, hisztériának bélyegezve begyógyszerezik őket, és akaratuk ellenére elveszik tőlük gyermekeiket. A mi Lénánk is begyógyszerezve találja magát egy ismeretlen kórházi ágyon, és véletlenül kihallgatja a gyanútlan nővérek beszélgetését, akik igenis hallani vélik a szívhangokat. Léna egy szál kórházi ingben megszökik, és ezzel események lavináját indítja el, hamarosan bérgyilkosok szegődnek a nyomába, a rendőrség bizonyos tagjai is beavatottak, vallomása szinte olvasatlanul kerül a többi közé, látszólag senki nem tud segíteni, és bűnjelre utaló nyomok nincsenek… A bérgyilkosok New Yorkba is követik Lénát, aki tapraesettségének, hidegvérének köszönhetően mindig megússza, még ha csak egy hajszálon múlik is. Nem is tudja, hogy a háttérből is sokan segítik, akiknek érdekük a szervezet lebuktatása, és bizonyos tagjainak kiiktatása. Az már csak bónusz, hogy a kedves és segítőkész Szergej Szergejevics Krotov nyomozó bizony nem kicsit bele is szeret Lénába… és az érzés kölcsönös.

Strandra, nyaralni vittem magammal a könyvet, és bár végül nem ott fejeztem be, tökéletes olvasmány oda. Gyorsan pereg, izgalmas, nagyon gyorsan olvasható. Bár a történetnek vannak hiányosságai, és ahogy Erika is írta, valóban kissé elsőkönyvesnek tűnik az írás, és suták a párbeszédek, ennek ellenére kellemes meglepetés volt, és érdemes volt elolvasni.

Különös, de igazán jól éreztem magam Moszkvában, Lesznogorszkban és a különféle orosz helyszíneken, és amennyire idegesítettek az elején a kacifántos orosz nevek, olyan hamar rájöttem, hogy ez nekem „fekszik”, és akaratom ellenére is megjegyeztem a neveket, és megszerettem a hangzást, és csak daráltam szépen magamban a háromnevű, és még egy-két egyéb becenéven emlegetett oroszokat. Nemrég azt hiszem Zenka kérdezte meg mindenkitől, hogy szoktak-e hallani hangokat olvasás közben, elképzelik-e a narrátor hangját, szereplők hangját azonosítják-e valakiével. Nem hallottam kifejezetten „hangokat”, de jóleső orosz akcentussal olvasta az agyam az egész könyvet. :)

Fordítási hiba és elütés van néhány, illetve nem tetszett, hogy pont egy orosz szerző állítja be ilyen sztereotípen az oroszokat, pl. elég idegesítő volt, hogy bárki bármikor nekiáll rágcsálni egy kis kolbászt. Szerepel benne pár angolul hagyott szó is, pl. baby, okay, killer (!!) amik kifejezetten menőzésnek hatnak. Az elmaradottság is érezhető, mintha 20 évet visszaugrottunk volna az időben, pedig 1998-ban íródott a regény. Flanelotthonkák, moszkvicsslusszkulcs, zsiguli, noteszekbe írt telefonszámok...
Az egyik szemöldökfelrángatós mondatban hőseink lejönnek egy égő bérházból, majd a következő párbeszédben Léna közli, hogy nem ők gyújtották fel, ők ugyanis „leszaladtak a strandra”, és onnan látták meg a füstöt… Télvíz idején, egy halott bérgyilkosokkal teli, felgyújtott lakásból menekülve a többi lehetséges rájuk vadászó egyén elől, ők fogják és leugranak a strandra :D :D Sajnos nem tudom kitalálni mit fordítottak itt félre, de elég nyilvánvaló hibának tűnik. :)

A mellékszereplők nagyon üresek voltak, és Lénával kapcsolatban sem tudtam teljesen zöldágra vergődni, bár az kétségtelen hogy szimpatizáltam vele, és drukkoltam neki végig. De szinte hihetetlen volt, hogy ennyire erős legyen lelkileg, ennyire érzéketlenül tudjon viselkedni bizonyos szituációkban, és hogy ilyen könnyedén tudjon lőni és gyilkolni.
Elég sok vért elfolyattak a könyvben, de ha belegondolunk, így hiteles írni egy ilyen jellegű bűnszervezetről, amibe ha valaki belepiszkál, ott bizony lesznek áldozatok.
Szveta alakját különösen szerettem, na  ő igazi kemény csaj, és róla elhiszem mindazt, amit Lénáról nehezen vett be a gyomrom. Nagyon tetszett amikor Szveta a metrón arra gondol, hogy ha férfit kéne követnie, nem nőt, akkor mennyivel könnyebb dolga lenne, csak a külsőségeket, a nagy képet kellene megváltoztatni magán, míg egy nőnél minden apróságra figyelni kell, mert jó megfigyelők, és valóban, Léna kis híján felismeri a csinos lányt, annak hiába van más haja, más szeme, más stílusa a különböző helyszíneken.

Kedvenc név: Ilja Tyimofejevics Burjak :D, Jelena Nyikolajevna Poljanszkaja (ő lenne Léna :D).
És majdnem kihagytam a legjobbat! Az eredeti cím: Krov'nyerozsgyonnih :D Nah, ezt mondjuk most háromszor egymás után, gyorsan! :)

Értékelés: 10/7, bár a történet és stílus önmagában csak az 5-6 pontot veri. Bele tudok kötni egy pár dologba, de tény, hogy egészében véve élveztem olvasni, és néha jól belezavarodtam ki kivel van és mit fognak csinálni. A karakterábrázolás és a párbeszédek elég kezdetlegesek, de egy könnyedebb, egyszerolvasós orosz kriminek elmegy. Ha valaki a téma miatt félne hozzányúlni, nem kell, nem abba az irányba kanyarodik el, és nincs semmi szívszaggató része magzatokkal, meg terhes nőkkel kapcsolatban (vagy csak én vagyok érzéketlen :D).

Megpróbáltam utánanézni Daskova többi könyvének is, hát nem sok sikerrel jártam, mert kidobott ugyan a gép mindent, de oroszul… Angol fordítást nem találtam. Magyarul megjelent még a szerzőtől A téboly könnyed léptei, amit viszont nem nagyon értek, hogy miért hamarabb jelent meg mint a Magzatvér? A fülszövegükből nekem tisztán úgy tűnik, hogy A téboly könnyed léptei a Magzatvér folytatása… :O Ha valóban az, akkor én beneveznék egy körre, és szívesen elolvasnám azt is.

2012. szeptember 3., hétfő

A padlásszoba kis hercegnője

Frances Hodgson Burnett: A Little Princess
 
A padlásszoba kis hercegnője gyerekkorom egyik első olvasmánya volt, és nagyon-nagyon szerettem az apró, vékonyka, bordó, és kissé kopott kiadásunkat. A filmváltozatról is csupa jó emlékem van, és valahányszor adták a tévében, én mindig ott csüngtem rajta. Angolul még nem volt hozzá szerencsém, de tudtam hogy nem lőhetek mellé ezzel a történettel, legyen bármilyen nyelven és bármilyen formában.
Hangoskönyvként hallgattam meg, a librivox.org egyik önkéntesének előadásában. Itt erről az oldalról letölthetitek ingyenesen, sok más könyvvel egyetemben. Közvetlen link.
A cselekmény nagy vonalakban annyi, hogy Sara Crewe-t apukája Miss Minchin londoni nevelőintézetébe adja egy időre. A kislány rendkívül okos és jólelkű, képzelőereje határtalan. Talán ez az egyetlen ami segíthet neki akkor, amikor az iskola kis hercegnőjéből egyik pillanatról a másikra nincstelen senkivé válik, és egy szál ruhájában a padlásra költöztetik. Vajon innen hogy fordulhat minden jóra? Meddig és hogyan viselhető el az éhség, hideg és szomorú magány egy ilyen életvidám, eleven és értelmes kislány számára? Ki az a különös úriember és indiai szolgája, akik a szomszéd padlástéri lakásba költöznek?
De a lényeget nehéz ebben a pár mondatban leírni, vagy éreztetni. Mert a lényeg a barátság, a szeretet, a kitartás, a fantázia, a jólelkűség, a hit. Nagy dolgok vannak ennek a kislánynak a történetében egyszerű, de gyönyörű szavakkal megfogalmazva, csodásan elegáns, igazi brit angolsággal, némi egzotikummal és Indiával fűszerezve.
Imádtam a mellékszereplőket is, Beckyt, Ermengarde-ot, Ram Dasse-t, és még az undok Laviniát is jóleső mosollyal nyugtázva "láttam" viszont.
Sara már-már hihetetlen mértékben jó és önfeláldozó irodalmi karakter. Aki talán nem is létezhet. Hogy egyszerre legyen okos, bájos, segítőkész, és ne legyen benne sem gőg, sem irigység, sem nyafkaság... Mégis hiteles marad, talán pont azért, mert hinni akarunk benne.
Most felnőtt fejjel is ugyanannyira élveztem, elvarázsolt és meghatott. Most ez az újraolvasás tette kedvenccé is. Élmény volt hallgatni, egy igazi szívmelengetően bájos klasszikus. Bámulatos az is, milyen friss tudott maradni, mennyire nem érezni porosnak és réginek.

Értékelés: 10/10 Kedvenc. Bár lennének Sara Crewe-k még a világon. Bár ilyen határtalan ereje lenne a képzelőerőnek az emberekben.
Meg szeretném újra nézni a filmváltozatot is. Remélem karácsony környékén adni fogják.


Frances Hodgson Burnett művei.
A Bookdepositoryról letölthetők ingyenes e-bookban is!
A filmváltozat. (Nocsak, most tudtam meg, hogy Cuarón rendezte!)
/A színésznőről készült kép forrása: port.hu/

2012. szeptember 1., szombat

Esetem a Noszty fiúval és Tóth Marival

Kedveseim! Vártam több mint egy hetet, hogy ülepedjen, és hogy tudjak majd disztingválni ha írok róla, de így sem vállalok felelősséget. Rajongóknak két lépés hátra, kis piros x megnyomása, avagy másik oldal böngészése javasolt azonnali hatállyal! PuPilla és Mikszáth ugyanis egyszerűen nem kompatibilis egymással.
 
Megpróbálok rövid lenni, és leírni azt is, ami tetszett benne. Mert alapvetően nem volt rossz az írás stílusa, és voltak helyenként olyan mondatok, bekezdések, szövegrészek, amiket imádtam, úgy el voltak találva. De ezen túl a történet egy nagy semmi, a háttér nekem zavaros, ispánok, szolgabírók, váltók és egy csomó K-betűs szereplő, az élen Kozsehubával, akin legalább lehet nevetni.
Én ezt a könyvet annyira nem tudtam követni - ebben persze lehet szerepe annak, hogy hangosban hallgattam - mint még talán soha semmit, egy-két kötelező olvasmányon kívül, amik lehet hogy éppen Mikszáthok voltak szintén. Mikszáth-tal ugyanis nem vagyok jó barátságban. A Beszterce ostroma és A tót atyafiak, jó palócok szintén nem az én világom.
Szóval a Noszty fiút annyira nem tudtam követni, hogy kellett keresnem egy összefoglalót, amit gondolom diákok böngésznek át, és még az összefoglalón is egyszer majdnem idegrohamot kaptam, mert már azt se értettem meg, amikor elkezdtek Velkovicsékról hadoválni. Magyarán szólva kínlódtam azzal hogy tudjam mi történik, forgattam a szemem, dühöngtem - és ez minden csak nem az olvasás élvezése... Utána meg unatkoztam, annyira nem történt semmi, és ha belegondolok, hogy komolyan ennyi volt az egész sztori... igen-nem-igen-nem-mégis-mégsem. Ehh. Nem is ezzel van a baj, mert elég tud ez lenni egy sztorihoz, csak jól kéne tálalni. És ez nem az a tálalás, amit én szeretek, és nem is tartom időtállónak ezt a könyvet.
Ebből egy mostani tinédzser egy rohadt büdös szót nem ért.
Amik tetszettek benne: a gyöngyök esete és az Izrael Izsákok története. Ezek viszonylag élvezhetően voltak elmesélve.
Nekünk nem volt kötelező. Persze biztos én vagyok tudatlan és műveletlen, hogy nem tetszett, ám legyen, nem is járatom a számat, visszautalva az egyik zseniális idézetre a könyvből. (ez tényleg zseniális, nem ironikusan értettem).
Ha magyar és nem friss, akkor én maradok Szabó Magdánál. Ez egyszerűen nem az én szájízem. Nekem nőiesebb, érthetőbb, időtállóbb próza kell ennél.
Értékelés: 10/3,5

A Félőlény

Békés Pálos olvasásaim záróakkordja volt most A Félőlény, és nem is választhattam volna jobban, hogy visszatérhessek abba a környezetbe, ami legjobban megtetszett az írásaiban. A Félőlénnyel A kétbalkezes varázslóhoz hasonló, kedves mesét kaptam, aminek főszereplői Rakonc, Porhany és Csupánc. És persze a Félőlény, aki egész nap ki sem dugja az orrát kicsiny lakjából, amióta a szörnyek elkezdték elfoglalni a körölöttük lévő világot. Az utolsó szörnymentes terület a Kiserdő, de már itt is kémkednek a kukkoló berregények. A régi szép időkben teadálutánokat tartottak akiserdő közepén, és a Félőlény, aki akkor nem volt még félőlény, történeteket  mesélt, olvasott fel hatalmas könyvtárából. (Minden moly vágya! :)) Ennek azonban már jó ideje vége. Csatang már korábban el is hagyta a Kiserdőt, és barátait, hamarosan azonban újra megjelenik, és tájékoztatja a társaságot, a szörnyek bizony mindenhol ott vannak, és nincs más lehetőség, be kell állni közéjük... 

"Az odú tágas volt. És téres. Meg zegzugos. Lakhelynek a legalkalmasabb. Ahány helyiség, szeglet, sarok, sut, mindmegannyi mennyezetig rakva könyvvel. Csodás regék, románcok, mesék, mondák, legendák, poros, régi fóliánsok és vadonatúj sziporkázó képeskönyvek; avítt bőrkötések és tükörfényes borítókba burkolt remekművek sorjáztak a polcokon és az ágyak alatt, mivelhogy könyvek bújtak meg ott is, meg a konyhaszekrényben, de még az ágyneműtartóban is - könyvek, könyvek mindenütt!"

A történet egyszerű és rövid, vannak benne bőven mesei elemek, például három próba, amit ki kell állni, humoros is, és nem utolsósorban szeretnivalók a szereplői. Tetszett a tanulsága, és örültem, hogy nem szájbarágós.

"Köszönöm a tanácsot. De előbb a bunka, aztán a gyógykezelés. Jöjjön előbb kínhalálod, bajd azután inhalálok."

Értékelés: 10/10 Belopta magát a szívembe.

A könyvecske elérhető a MEK-en.
Itt írtam a többi Békés Pál olvasásomról: A kétbalkezes varázsló, Doktor Minorka Vidor, Lakótelepi mítoszok.
/A kép illusztráció, forrás: tumblr.com/