2012. március 31., szombat

Pacsirta


Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Mert kellett a től ékes "fecsegőposzáta" után valami egyszerűen szép, valami sima és bársonyos, legyen bármilyen nyomasztó is. Mert kellett valami ami nem okoz csalódást, mert Kosztolányi, mert magyar, mert olyan letisztult.
Mert én is kicsit Pacsirtának éreztem magam, talán éveken keresztül is.
Értékelés10/10 Mert lehet a "semmit", a hétköznapot megragadni, és megírni az élet ekkora hatalmas drámáit, fájdalmas egyszerűséggel, és lebilincselő, elgondolkodtató stílusban.





"Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?"

/Részlet Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani című verséből/

2012. március 27., kedd

Mockingjay


Suzanne Collins: Mockingjay

Miért nem írtam valami olvasónaplót, mint zenka? Miért? Akkor talán valóban visszaadná az olvasás közbeni érzéseimet ez a bejegyzés. Suzanne Collins trilógiájának befejező kötete, aMockingjay (A kiválasztott) nem hogy nem tetszett, vagy csalódást okozott, hanem egyenesen utálom.
Ezekhez mérten kérem a rajongókat, hogy ne olvassanak tovább! :D

Figyelem! Felpaprikázott, negatív hangvételű poszt! Reklamációt a kommentdoboztól való távozás után nem fogadok el! :)

Mit vártam ettől a könyvtől: előzetes tájékozódás (az egyik legjobb barátom azt mondta hogy ez konkrétan egy kalap kaka) alapján sajnos nem sokat. Azt gondoltam, hogy nagy háború következik, Katniss pedig őrlődik majd a két lehetséges srác között, aztán talán valamelyik meghal és jaj de jó, akkor már tud dönteni… Halovány reményem, hogy az írónő kinyiffantja Peeta-t, már az első kötet végén elillant. Reméltem, hogy olyasmi izgalmak is beköszönnek majd, amik az első kötetet idézik, de ez hiú remény volt.

Mit kaptam ettől a könyvtől? Semmit.

A könyv 70%-áig gyakorlatilag semmi nem történik, olyan az egész, mint egy hatalmas haditanács, ami se nem érdekel, se nem érdekes. Egy készülődés a majdra, a nagyra, a harcra, amiből végül szinte semmi nem lesz. Ami pedig még fájdalmasabb, hogy a főszereplőnek semmi szerepe benne. Ő egy dísz – díszpinty. Díszfecsegőposzáta. Nem tudom a kötetek során hányszor rakták már össze Katnisst újra meg újra ilyen-olyan szuperorvos és szuperstylist csapatok, de az azért szerintem már igencsak pofátlanság, hogy a döntő csatában is Katniss leginkább lábadozik, a Kapitólium megdöntéséhez, Snow elfogásához fikarcnyi köze nincs.

Döntéseiben következetlen, határozatlan, természetében kiállhatatlan és hálátlan dög. Amennyire szerettem, és túlélő típusnak tartottam az első kötet eseményei után, annyira megutáltam a trilógia végére. Katnissben semmi nincs, semmi nem marad, amit csodálni lehet. Mű-eltökéltsége, mű-határozottsága és mű-döntései, amikhez csak legfeljebb pár fejezet erejéig ragaszkodik, szánalomra méltók.

Egy ilyen történet valahol példát kéne hogy mutasson, főleg azért, mert a társadalomkritikát, a disztópia vonalat ilyen komolyra és meglehetősen szörnyűre vette a Kapitólium zsarnoki diktatúrájával. Az üzenete viszont elmarad. Sőt. Nagyon, de nagyon félresiklik. Mégis hogy gondolta Ms. Collins, hogy a kötet végén egyáltalán felveti, hogy az éhezők viadalát folytassák? Majd megszavaztatja! És ezen túl, a megbocsáthatatlan: a főhőssel igent szavaztat… És még egy pofon, a miért: mert különben talán nem is volt értelme az egésznek. Kapjunk az agyunkhoz! Kilyukad oda a híres hősnőjével, hogy az fogja magát, és lesüllyed az ellenség szintjére, és megszavaz egy további éhezők viadalát (lényegtelen, hogy nem következik be), amelyben a kapitólium urainak, gazdagabbjainak gyermekeit versenyeztetné? Nem megy szembe ez minden eddigi gondolatával? Nem ellentmondó ez a viselkedés és döntés bármilyen pozitív hősnek? Nem undorító? Nem felháborító? Szerintem az.

Bár Katniss már korábban elvesztette rokonszenvemet és szeretetemet, ezzel végképp elvesztette minden hitelét is mint főszereplő, mint kiválasztott, és a könyv is elvesztette hitelét mint példamutató történet, vagy mint társadalomkritika.

Álmomban se akartam volna ezt a sorozatot a Harry Potterhez hasonlítani, de pozitív ellenpéldaként annyiszor eszembe jutott (kár, hogy a felét se írtam le), hogy muszáj felhoznom a dolgot. Szégyen a kiválasztott szót használni Katnissre. Harry mint kiválasztott, Valaki volt. Kezdeti frusztráltsága után megingathatatlan eltökéltséggel, jó döntésekkel, kellő emberi félelemmel, emberi faktorral, hihető személyiségjegyekkel és értékekkel, amik mellett mindvégig kitartott. Nem báb volt, vagy díszfigura. Katniss kiválasztottságának tulajdonképpen ehhez képest – de nem ehhez képest is – semmi súlya. Plakát. Reklám. Vegyék-vigyék, itt az instant tüzes fő-forradalmár! Katniss semmire nincs kiválasztva. Kitűz ilyen-olyan célokat, de ezek közül még azokat sem teljesíti be – tökmindegy, hogy milyen ok miatt – amikhez látszólag foggal-körömmel ragaszkodik, pl. Snow-val kapcsolatban. Megint kilyukadunk oda, hogy hiteltelen marad. Nem csak semmire nincs kiválasztva, de semmit be sem teljesít, arrogánsnak mégis arrogáns, de mire föl?

A könyv alapvető hibája, hogy pont a tűz hiányzik belőle, ami pedig olyan enigmatikusan fontos része kellene hogy legyen. Katniss, the girl who was on fire, legfeljebb csak megég néha a tűzben, tüzesség, lázadás, forradalmi hangulat, tettrekészség nyomát sem lehet benne felfedezni. És az egész könyv egy kiolvasztó fokozat sincs a mikrón, nemhogy tűz.

Humortalan és sótlan is, és senki nem mondja hogy a témája miatt, mert a komolyabb, nehezebb művekbe is lehet, és kell is valami könnyedséget vinni... Ja hogy tehetség is kell hozzá? Hm.

Az unalom, tanácskozás, készülődés, tervezés, nyűglődés után  a könyv 75-80%-ánál történik egy durva mészárlás, aminél végre először észrevettem, hogy jé, ja én egy könyv-félét hallgatok, és végre történik valami, hogy aztán szomorúan csóválhassam a fejem, egy nyamvadt vérfürdő kellett, hogy tudjon valami izgalmat írni a könyvbe Collins? Sajnálatos.

Az egyik szereplő halálát sajnos egy netes böngészés közben megtudtam előre, ő nem volt meglepetés, de vártam volna, hogy valamit megmozdít bennem, de semmi. És ez azért van, mert a második kötethez hasonlóan senkinek nincs személyisége, vagy bármi személyiségfejlődése. Ha belegondolunk, a főszereplőkről és a mellékszereplőkről is alig tudunk többet a nevüknél… Jellemezd Boggsot! Jellemezd Finnichet! Jellemezd BeeTee-t! Jellemezd Gale-t?! Jellemezd Katnisst, és hogy mit változott?! No comment.

Akiről még említést kell tennem – már ha valaki eddig elolvassa a posztot – az természetesen nem más, mint Peeta, akinek már a neve említésétől is rosszul vagyok. Nem sokszor éreztem ilyen mértékű, kissé számomra is érthetetlen ellenszenvet egy karakter iránt, főleg nem olyan iránt, aki a jó oldalon áll, és akinek drukkolni kéne (?), szeretni kéne (?)… Peeta egy léggömb. Nagy üres lufi, akiben semmi vonzó, semmi erőteljes, semmi szeretnivaló, semmi csodálnivaló nincs. Kb. maga se tudja miért van még a könyvben.

!!!SPOILER!!!

Hogy hogy lyukadnak ki egymás mellett Katnissel, még mindig nem értem. Ez körülbelül olyan „szerelem” vagy „viszony” vagy „kapcsolat” (minek nevezzem?), hogy hát ez van, jó lesz. Ezen az alapon írni a könyv egyik főbb (pfuj) szálát… nevetséges. Gyerekek? Katniss sose akart, de aztán hát jó, legyen, jó lesz – ebben is más sincs, mint beletörődés. Ezt az üzenetet viszi a könyv a fiatalságnak? Ehh. Érzelemmentes kapcsolat, érzelemmentes családalapítás. Na EZ az epilógus szar, nem az a HP-é…  Ja és hát Gale elment. Hát jó, ez van. :O Hát öregem! Ezt így elvágni… Meg ezen elbuktatni a kapcsolatot, hogy valaki más felhasználta Gale hadászati trükkjét? Büntetni kéne amit ez a nő művelt ebben a könyvben – Katniss is mint szereplő, és a szerző is. De legalább Gale nem hal meg, és jó távol kerül Katnisstől – egy szerencsés ember :D

És még valami, aki abszolút kiverte a biztosítékot: Katniss anyja. Még a lányánál is önzőbb. Meghalt az egyik gyerekem, hát jó, hagyom a másikat is a francba, mert nekem nem jó oda visszamenni, ahol ő van :O Írok neki egy levelet, slussz. :O *hosszú sípszavak!!!*

!!!SPOILER VÉGE!!!

Értékelés10/2 Tiporjanak el a Mockingjay-fanok, szerintem a sorozat ezen kötete az eredeti kezdés és a langyos folytatás után egyenesen szemétrevaló. Kár volt a papírért, meg a szóért. Életemben először erős késztetést érzek nem csak hogy nullát, de negatív számot adni pontként.

Régebbről áthozott bejegyzés. Az eredeti bejegyzésem helye a régi blogon.

John Steinbeck: Of Mice and Men

Nem is tudom milyen régóta terveztem már Steinbecket olvasni, bár mindig is az Édentől keletre lebegett lelki szemeim előtt, de az Egerek és emberek cím is ismerősen csengett a szerző nevével.
Steinbeckre én tudatosan vagy tudatalatt, de készültem. Merthogy biztos nagyon komoly, és szépirodalmi ésatöbbi. Szóval az is benne van az egészben, hogy talán azért vártam annyi évet vele, hogy „felnőjek hozzá”, de most, hogy már magam mögött tudom, nem tudom vajon miből eredtek a fenti feltételezéseim.

Az Of Mice and Men olyan, mint egy paraszt-musical. Két tökfilkóról szól, George-ról és Lennie-ről, akik miután Lennie miatt bajba kerültek és elhagyták korábbi helyüket, egy új farmon telepednek le és találnak maguknak munkát, ahol sok más fickó is dolgozik. Magyarán szólva egy tanya van, meg sok férfi, meg a főnők, meg a főnök bajkeverő szőke felesége, aki mást sem csinál, mint megkörnyékezi a férfiakat, és azzal az ürüggyel mászkál körülöttük, hogy nem látták-e az ő férjurát.
Lennie azért kerül mindig bajba mert mentálisan retardált. Sok mindenre nem emlékszik, nehezen figyel oda, saját világában él, halálukig képes „simogatni” az állatokat (pl. egereket, innen a cím), és csekély értelméhez veszélyes bivalyerő társul. Nem rossz szándékú, de óhatatlanul is bajba sodorja a viselkedése.
George-dzsal dédelgetett álmuk, hogy egy saját kis farmjuk lesz, ahol Lennie majd nyulakat is nevelhet.

A könyv nagy részében semmi érdemleges nem történik (pedig az eleje nagyon jól indul), utána pedig sejthető, hogy nagyjából mi lesz. Erkölcsi szempontból nem tartom kiemelkedőnek, a szereplők hidegen hagytak, a halálra simogatott állatokon kívül senkit se sajnáltam benne. Valahogy nem is érintett meg maga a dráma. Értem mit mond, értem a történetét is, csak egészében nem tetszik ahogy mindezt elmondta, és rosszul vagyok a környezettől is, meg a leírt élettől.
Azért írtam, hogy olyan,  mint egy paraszt-musical, mert szinte színenként vannak a fejezetek, és néha a leíró szövegrészek is mintha csak a hangokat, díszleteket jellemeznék. És még azt is el tudnám képzelni hogy a szereplők idegesítő módon dalra fakadnak benne időről időre.

A történeten magán kívül még sokkal irritálóbb volt a nyelvezet, az igazi hamisítatlan szlenges parasztos angol, amiben az ain’tekből sose elég, és tele van minden a hibás és borzalmas dupla tagadásokkal. Brrr… Hülyét kaptam tőle, és sokáig húztam az olvasását, hogy ne kelljen ezt a szemem számára fájdalmas betűhalmazt látnom. Egész egyszerűen nem tudom elviselni ezt a stílust.

Értékelés10/3 Nem tudom akarok-e még Steinbecket. Magasröptűnek vártam, mélyrepülés volt. Fogalmam sincs végülis miért nem hagytam félbe.

A régi blogról áthozott bejegyzés, eredeti hely: KATT

2012. március 19., hétfő

Georges Simenon: A kísértetek

Simenonnal először tavaly találkoztam klasszikus, Maigret felügyelős formában, és megtetszett a stílusa, legyen bár kicsit lassúbb, mint amit egy krimitől manapság vár az ember. Simenon új regénye azonban nem is a szó szoros értelmében vett krimi, hanem egy pszichológiai bűnregény. Ezt mostanában sok helyen olvashattuk róla, de hogy mi is ez igazából, az olvasmányélmény szempontjából? Egy elücsörgős, kávézgatós – akinek úgy tetszik, konyakozgatós –, lassú folyású könyv, amiben majdnem mindent tudunk előre, mégis várjuk, hogy mi hogyan történik majd, és hová jut el a főhős. Aki jelen esetben - mit kerteljünk holmi pszichológia szavakkal? – egy sorozatgyilkos. A lelkébe ugyan talán nem láthatunk bele, de furcsa gondolatmeneteinek mozgatórugója feltárul néha egy pillanatra, és megláthatjuk azt is, hogy talán nincs is olyan nagyon pontos mechanika mindemögött.

A főszereplő Léon Labbé, La Rochelle városka kalapkereskedője, aki Kachoudas, a szabómester tőszomszédságában lakik, gyártja a kalapokat, lesi a függöny mögül az ablakot, a másik családját, ja és persze nagyjából hetente meggyilkol egy-egy idősebb asszonyt, rettegésben tartva ezzel az egész városkát. Amikor Kachoudas megsejti, hogy a kalaposnak vaj van a fején (hah, minő geg :D), ahogy a fülszövegben is írják, macska-egér játék kezdődik kettejük között.
Végül mindenki a vesztébe rohan, de hogy ki milyen módon, az már derüljön ki az ólmos, macskaköves, sötét szűk utcákon bolyongva, a francia kisvárosi kocsmák kártyapartijainak zajai, poharainak csörömpölése közben.

Tetszett, hogy a fülszöveg rebesgeti ezt a bizonyos macska-egér játékot a szabómester és a kalapos között, de ebből úgy érzem kaphattunk volna egy picit többet is. Kachoudas volt a kedvenc alakom, és nagyon sajnáltam szegényt, az egész helyzetért, és a sorsáért is.

Labbé alakja tipikusan az a gonosz karakter, akit szeret olvasni az ember, mert érdekli, hogy mi rejlik az elméjében, mi mozgatja a cselekedeteiben. Mindaz amit ebből kaptam, és megtudtam, úgy érzem szintén kevés volt, de ennek van jelentése és jelentősége is. Nekem azt mutatta, mennyire tébolyult tud lenni valaki, aki a felszínen normális életet és, köztiszteletben álló személy, sok ismerőssel, rendszeres teendőkkel, elfoglaltságokkal. Rendszeres. Vajon mennyi választja el a rendszerest a kényszerestől? Hol volt az a határvonal, amit Labbé átlépett? Meg tudott volna állni? Miért épp azok a félmosolyok, elkapott pillantások vagy épp kétértelmű mondatok sugalltak neki valamit, amik? Labbé rendszere tulajdonképpen nem tudni min állt, de az világos, hogy hogy bukik meg.

Értékelés10/8,5 Kicsit több Kachoudas kellett volna bele, de ezen kívül nekem elgondolkodtató kikapcsolódást nyújtott. Hangulatos, borzongatóan feszült és pikáns is, aki már olvasta az tudja melyik mellékszál miatt… :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak és köszönöm Lobonak a közreműködést! :)

A régi blogról áthozott bejegyzés, eredeti hely: KATT.

2012. március 14., szerda

Suzanne Collins: Catching Fire


Az első kötet befejezése után rögtön folytattam a Futótűzzel, kíváncsian várva, hogy mi következhet most. Újabb viadalra számítottam, amelyekben a győztesek mentorálnak. A fordulat meglepett, mert nem filozofáltam sokat rajta.

Figyelem, akik nem olvasták Az éhezők viadalát azok számára a bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

Ebben a kötetben Katniss és Peeta megteszik a nyertesek szokásos „diadalmenetét” a körzetekben, majd nem sokkal később kihirdetésre kerül a Quarter Quell mibenléte, ugyanis a „játék” 75. évfordulóját „ünnepli”, és 25 évente mindig valami „különlegesség” (lassan mindent idézőjelbe tehetek) kerül terítékre, ami persze nem a szórakoztatást, hanem a hatalom, az irányítás nyomatékosítását célozza. Idén a Kapitólium számára is igen kényelmes szempontból a körzetekben csak az eddigi nyertesek közül húznak résztvevőt. Vajon Snow keze volt a dologban, vagy óhatatlan hogy minden ilyesmiben eljöjjön a pillanat, amikor hírességeket versenyeztetnek meg valamiben? A főszereplők tehát újra az arénába kerülnek… Vajon most hogy cselezik ki a halált?

A könyv elején megríkatott, amikor Katnissék Rue körzetében tették tiszteletüket, és az emberek egységben tisztelegtek előttük. Az utána következő megtorlás kézzelfogható bizonyíték volt az elnyomásra, a diktatúrára, és valahogy a helyzet komolyságára is; Katniss elvégre szembeszegült az egész rendszerrel.
Snow elnök számomra annyira nem volt rémisztő, de a jelenetük Katnissel tetszett, és jó volt ahogy Katniss reagált a szavaira. Kicsit a Harry – Scrimgeour beszélgetést juttatta eszembe, bár meg kell valljam annak nyomába se ér.

És sajnos sok mindennek sem. Hiába volt érdekes az aréna óramechanikája, hiába volt izgalmas az újabb verseny, a savas köd, az energiamező, és hiába lepett meg a végén a mentőakció és a 12-es körzet sorsa, valahogy üresen hagyott az egész. A megható részek kimerültek Rue körzetébe, a meglepő fordulatokat összegezni lehet 3-4 mondatban:

SPOILER!!!: tehát: Katnissnak versenyezni kell, Peeta terhesnek hazudja őt – bár ezt szerintem a kutya se hitte el - , Cinna meghal, savas köd jön, savas köd megy, a 12-es körzetet lerombolták. Hümm. Ezek közül persze tényleg volt amitől éppen leesett az állam, de még hiányzott volna több, és bőven belefért volna egy ilyen kaliberű történetmesélésbe. SPOILER VÉGE!!!

Most hogy már két kötetet elfogyasztottam, jobban meg tudom fogalmazni, hogy mi nem tetszik benne. Kidolgozatlan és néhol nagyon-nagyon kiaknázatlan. Hiányzik a részletgazdagság, a mellékszálak, a mellékszereplők árnyalása. Hiányzik belőle az a lélekborzolás, amit ki kéne hogy váltson az ember embert mészárlása.

Szeretem bár Katnisst, de ő is kicsit langymeleg néha, olyan tulajdonságok nélküli, Peeta meg egyenesen taszító nekem, és valószínű mindig is az marad. Nekem a „Peeta vagy Gale?”jellegű kérdések teljesen értelmetlenek, annyira utálom szerencsétlen Peeta-t :)) Persze ez abszolút szubjektív, de ha fizetnének se kéne, és mivel már a halálát akartam az első kötetben is, így elég nehéz együtt lélegezni a könyv céljával és Katniss motivációjával, hogy életben tartsa…

Úgy érzem ha korábban olvastam volna, akkor sem ragadott volna magával a szerelmi szál, vagy álszerelmi szál sem, kinek mi, és Peeta iránt sem éreznék másként.
Mellesleg úgy éreztem hogy körülbelül 569-szer hangzik el a könyvben a „keep Peeta alive”szókapcsolat, amitől falra tudtam volna mászni. :@ :)

Nem hagyom félbe a sorozatot, már el is kezdtem a Mockingjayt, ami az utolsó kötete a trilógiának, de őszintén szólva nincsenek nagy reményeim. Felkapott, népszerű, értem a lelkesedést és szeretem ezt a helyzetet, amit teremtett a könyvben – kivéve a szerelmi háromszöget, amitől borsódzik a hátam – de rajongáshoz nekem több kell ennél: történetmesélésből, fordulatból, karakterábrázolásból. Jellemfejlődést tulajdonképpen senkinél nem vettem észre.

Értékelés: 10/6,5 Nyolcast akartam adni, mert először azt éreztem körülbelül az elsőhöz hasonló élményt adott, de adtam magamnak pár napot végiggondolni, és rájöttem, hogy nem annyira fogott meg, mint amikor megismertem magát a viadalt, és hogy pár év múlva lehet hogy nem is emlékeznék rá, ha nem készülnének a filmek is... Tulajdonképpen hasonló volt a két kötet, csak most már jobban rá tudom tenni a kezem arra hogy mi nem klappol.

A régi blogról áthozott bejegyzés, eredeti hely: KATT.